Botticellitől Berlusconiig

A gazdaságkutatók már évtizedek óta keresik a választ arra a kérdésre, hogy mi a titka az olasz kis- és középvállalkozási szférának, s mitől lett világmárka például a Benetton vagy a Gucci. Tudjuk ugyanis, hogy ezek a termékek zömében kisvállalatoknál készülnek. Tudjuk, hogy a duális olasz ipari struktúra a kisszámú sikeres nagyvállalat mellett elsősorban ezen nagyszámú kis- és középvállalatból áll. Tudjuk továbbá azt is, hogy a sikeres vállalkozások jelentős része az északi tartományok területére koncentrálódik, s arról is rengeteg elemzés készült, hogy egyes termékek előállítása évszázados hagyományok alapján egy-egy jól körülhatárolható földrajzi egységben sűrűsödik, amit ma divatos szóval klaszternek neveznek.

A specializáció nyújtotta előnyök elismerten párosulnak egy innovatív környezettel is. Bár az innováció jóval többet jelent egy technológiai váltásnál, azért azok a számok, hogy a bejegyzett szabadalmak 80 százalékát a kisvállalkozások által preferált két északi tartomány (Lombardia és Piemont) mondhatja magáénak, eléggé beszédesek.

De vajon mindez és még más, statisztikai adatokkal és kvantitatív mérőszámokkal megfogható jellemző elegendő magyarázatot nyújtanak-e az olasz fogyasztási cikkek piaci sikereire? Véleményem szerint nem. Hiszen máshol is vannak versenyképes kisvállalatok. Máshol is kialakultak klaszterek. Máshol is kiemelt szerepet kap az innovatív gondolkodás. Sőt, az Európai Bizottság legutóbbi felmérése szerint az Európai Unió tíz leginkább innovatív régiója között nincs is olasz.

Miben rejlik akkor mégis a siker titka? Van-e titok egyáltalában? Láthatóvá lehet-e tenni azt a láthatatlan tőkét, amelyből a mintegy 500 ezer feldolgozóipari kisüzem táplálkozik? Részben igen.

Vegyük először a klaszterek kérdését. Ezen általában olyan vállalatok csoportját értik, amelyek azonos területen tevékenykednek, és egymásra is hatással vannak. Jobban magyarázza azonban az olasz sikertörténetet, ha a klasztereket - Kopátsy Sándor után - civilizációs egységnek tekintjük. Ebben az egységben a gazdaságcivilizáció homogén szintje alakult ki, ami ma is éltet egy évszázados vállalkozói kultúrát.

Nagyon fontos a földrajzi kötődés is. Ezek a vállalkozások zömmel kisebb településeken, kis- és közepes városokban működnek (Jóllehet Milánó a nagy divatbemutatók városa, de a termékeket Pratóban, Comóban és még sok más helyen gyártják). Ezek a kisebb települések és városok magukénak érzik az üzemeket, a cégek pedig büszkék városukra. Olyan, szinte intim kapcsolat alakul ki az üzem és környezete között, amely egy megnagyobbodott család viszonyaira jellemző. Ez tette lehetővé egyébként az otthon végzett munka elterjedését akkor, amikor még híre-hamva sem volt a számítógépnek.

Nehezen megfogható, de nem tagadható a szerepe az olasz formatervezés történelmi hagyományainak. Az elegancia, a stílus, a szépérzék hoszszú évszázadok óta elválaszthatatlan az olasz emberektől. És ez a szemlélet az automatizált és számítógépek által irányított termelés világában is képes azt a többletet hozzáadni a termékekhez, amitől a kicsi széppé, és a szép olasszá válik.

A mintegy félmillió feldolgozóipari kisvállalkozás 90 százalékában kilencnél kevesebb ember dolgozik. Ez nemcsak nagyfokú rugalmasságot tesz lehetővé, de megkönnyíti, hogy a rendszerint apáról fiúra szálló mesterségbeli tudás és kreativitás folyamatossága fenntartható legyen. A gyermekek élete elválaszthatatlan az üzem életétől, s itt igazán érvényesül a "learning by doing".

Persze azért ne legyünk igazságtalanok: az Agnelli, a De Benedetti vagy Berlusconi vállalatbirodalmakból is kerülnek ki szériában produkált, mégis csodaszép termékek. Mint ahogy a dizájn vagy képzőművészet tervezőstúdióiban számítógépek és lézernyomtatók előtt ülő mai mesterek is alkotnak szép vagy legalábbis érdekes műveket. Én azért maradok Botticellinél.