EU-érdek Magyarország felzárkózása

Elnök úr, elődeinek példái arra intenek, hogy azok a bizottságok voltak sikeresek, amelyek maguk mögött tudhatták a meghatározó tagállamok támogatását. Ön mennyi esélyt lát arra, hogy úgy tudjon képviselni közösségi célokat, hogy közben nem idegeníti el a tagállamokat?

Nehéz összevetni a mai helyzetet bármilyen korábbi időszakkal. Jelenleg huszonöt tagunk van, de mandátumunk alatt ez nőhet még további kettő, netán három taggal is. Márpedig egy ekkora közösségnek egészen más a dinamikája, mint amikor még tizenketten, vagy akár tizenöten voltak. Mindenekelőtt: 25-27 taggal reális a kockázat, hogy az ügyek intézése elcsúszik a kormányközi alkudozások irányába. Ami viszont annak veszélyét is felveti, hogy az EU nemcsak mennyiségében, de minőségében is meghatározó módon változik! Mivel az állam- és kormányfők egy-egy találkozón csak néhány órát töltenek együtt, és a döntés nem születhet spontán módon, szükséges egyfajta felvezetés. Erre két út adódhat. Az egyik, amikor 2-4 ország kihord egy megoldást, majd igyekszik meggyőzni mindenki mást, hogy ez az egyedül helyes út - az úgynevezett "direktórium" modellje szerint. Ennek lehet alternatívája egy független szervezet, amelynek módjában áll döntést javasolnia a tanácsnak. Mint amilyen az Európai Bizottság! Hiszem, hogy ez a megoldás. Ezért tartom oly fontosnak, hogy a mostani bizottságunk független, hiteles és erős legyen. Életbe vágó kérdés ez, ami nem a testületnek önmagának fontos, hanem a közösségi értékek megőrzése szempontjából létkérdés - tehát a tagországok érdekét is szolgálja. Ha úgy tetszik: a közösségi modell túlélése a tét - a kulcs pedig a bizottság erősítése.

Az azonban kevés, ha csak ön hisz ebben. Kérdés, hogy vajon a tagországokat sikerül-e megnyerni e koncepció számára.

Szerintem ők is elfogadják ezt. Erre utaló jelnek tekintem, hogy amikor a bizottsági portfóliók elosztása volt a tét, nem kerültem semmilyen nyomás alá. Megbeszéléseket folytattam a brit, a francia, a német meg a többi vezetővel, de nem tapasztaltam, hogy valamit rám akartak volna kényszeríteni. Mindeközben azt is látni kell, hogy a bizottság nem a tagországok kormányait képviseli. A tanács erre elég. A biztosok persze magukkal hozzák nemzeti tapasztalataikat, nemzeti érzékenységüket, ami rendkívül hasznos a testületi munkában. Éppen ezért lesz igen gazdag a mi bizottságunk: 25 biztos, 25 különböző nemzeti háttérrel! De miután az Európai Parlament megerősítette mandátumunkat, tevékenységünk teljesen függetlenné válik. Olyan, amelyik nem fogadhat el instrukciókat egyetlen kormánytól sem! Máskülönben az egész komolytalan volna. Elvesztené a hitelességét. Más kérdés, hogy e koncepció lényege nem is a tagállamok ellen irányul, nem az ő rovásukra akar valamit erősíteni. Hanem velük együtt, az ő érdekükben akar erős lenni! Ahogy az angol mondja: "win-win" (nyertes-nyertes) helyzetről van szó!

Milyen szerepet lát egy ilyen képletben a francia-német "lokomotívnak"?

Nagy hiba lenne azt hinni, hogy Európa előrehaladhat a francia-német motor nélkül! Némelyek néha gyanakodva figyelik, ha túl szoros az együttműködésük. Valójában Európának az a rossz, amikor nem dolgoznak közösen. Az egész EU "genetikája" a francia-német megbékélésen alapul, és erről, miként a tényleges emberi génekről, a lemenők sem feledkezhetnek meg. Valamennyien megszenvednénk, ha komoly nézeteltérés választaná el őket, és nemcsak a történelmi háttér miatt, hanem központi helyzetük, földrajzi fekvésük okán is. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ez a két ország diktáljon a többieknek! Ebben hinni ugyanúgy hiba volna, mint negligálni a francia-német motor fontosságát.

Programjának központi eleme a lisszaboni stratégia, vagyis az EU versenyképességének erősítése. Vajon az eddig vázolt leendő "független, erős és hiteles" Európai Bizottság ezen a területen is képes lehet végre érdemi haladást előidézni? Ha igen, mivel?

Itt nyilván megosztott felelősségről van szó, amiben a főszerep a tagokra jut. Ők kell, hogy végrehajtsák a szükséges reformokat, megvalósítsák a lisszaboni stratégia törekvéseit. A bizottság egyértelművé teheti a célokat, előtérbe állíthatja őket. A mi szerepünk az, hogy a tagok rendelkezésére álljunk, segítve munkájukat, vitáikat. Delors idején sokszor volt arra példa, hogy a tanácsban előállt holtpontot a bizottság valamely javaslata oldotta fel. Végül is mit akarnak a tagok a tanácsban? Megoldást találni! A mi szerepünk az lehet, hogy segítjük ezek beazonosítását. És itt most nem arról van szó, hogy Brüsszel valami szuperállami ambíciókra törekedne.

Ön szerint tartható a 2010-es határidő azon cél elérésében, hogy az EU legyen a világ legversenyképesebb térsége?

Ez tagadhatatlanul nagyon ambiciózus cél! Akadtak, akik szerint túlságosan is az. A mi dolgunk most az, hogy igyekezzünk minél közelebb kerülni hozzá. De ez is az egyik olyan lehetséges kérdés, amit esetleg célszerű lesz megvitatni a tagállamokkal, vajon reális-e eredeti formájában továbbra is ragaszkodni hozzá. Hangsúlyozom, hogy itt most csak a határidőről van szó! A cél maga, vagyis, hogy Európa a világgazdaság legversenyképesebb szereplőjévé váljon, igenis elérhető. A kérdés csak a "mikor", nem pedig a "vajon"?

De mivel tudhatnak jobban hatni a folyamatokra, mint elődeik? Az ön programjában például visszatérő elem a foglalkoztatás ösztönzése, pedig az EU már hét éve külön csúcsot szentelt a foglalkoztatásnak! Miért tudnának most többet tenni, mint előzőleg hét év alatt?

Éppen azért, mert eddig nem jártunk sikerrel! Ez egy tanulási folyamat, amiben az emberek ma már jobban készen állnak elfogadni a döntéseket, amiket esetleg korábban még elutasítottak. Például jobban tudatosult mindenkiben a versenyképességi kérdés? És meggyőződésem, hogy a bővítés is erre ösztönöz. Az emberek összehasonlítanak: összevetik mondjuk a bajorországi meg a szlovák béreket?

Ha úgy tetszik, érettebbek lettünk bizonyos reformlépések megtételére. Dolgozik a külső és belső nyomás: a globalizáció meg a tudatosuló közvélemény, amelyik kezd más megvilágításban látni olyan tényezőket, mint mondjuk a stabilitási paktum. Régebben a mediterrán politikai kultúra inkább hajlott költekezésre, szemben mondjuk az északi modellekkel. Ma már délen is arról vitatkozunk, mi módon lehetne csökkenteni a kiadásokat. De ugyanez áll Francia- vagy Németországra is. Költségérzékenyek lettünk, azaz másként gondolkodunk. Vagyis még inkább készen állunk más döntéseket meghozni.

Csakhogy éppen ez a költségérzékenység látszik fő akadályává válni a 2006 utáni pénzügyi tervek kimunkálásának. Mennyiben tartja védhetőnek a Prodi-bizottság javaslatát?

Elmondtam már az Európai Parlamentben is: szerintem ez egy jó bázis. Jelenleg 25 tagországunk van. Ha fenn akarjuk tartani a szolidaritást, az alapvető politikai célok szolgálatát, akkor nem reális közben büdzsét csökkenteni. Őszintén megmondom, itt nehéz vitákra számítok, de ezeket vállalni kell!

Hogyan akarja meggyőzni a tavaly decemberben közös levélben kiállt "hatokat" az általuk vallott egyszázalékos költségvetési plafon tarthatatlanságáról?

Először is ez nem csak az én dolgom. A további 19 országnak is - remélem - lesz azért némi súlya ebben a vitában? Persze a végső eredmény aligha az lesz, amit a kohéziós országokban elérni szeretnének, de az sem, ami ebben a levélben áll! Aligha elképzelhető, hogy egy 25 tagú unió ugyanannyi - vagy közel ugyanannyi - pénzből gazdálkodjon, mint amennyivel a tizenötöké működött. Szóval találni kell egy jó kompromisszumot, biztosítékokat kell adni arra, hogy a közös pénzeket valóban hatékonyan költik el - mert hogy ez is legitim észrevétel! -, és persze rögzíteni kell a kiadási prioritásokat is. Az egyik legfontosabb kihívás az európai kohézió erősítése, ami nem csak a kedvezményezettek érdeke! Az eddigi, úgynevezett "kohéziós országok" felhozása sem csak az érintetteknek volt hasznos, hanem az unió egészének. Ezért nem elveszett pénz a többiek számára az, amit mondjuk Magyarország használ fel a közösségi alapokból. Mindenkinek hasznára válik! Csak persze mindezt meg kell tudni magyarázni a közvéleménynek is!

A hatok többsége mindenesetre még ott tart, hogy a Prodi-javaslatot tárgyalási alapnak sem hajlandók elfogadni. Készek lesznek önök, ha ez továbbra is így marad, módosításokat végrehajtani?

Korai erről beszélni. Beláthatatlan, hogy mi lesz hat hónap múlva. A kiindulási pont számomra mindenesetre a jelenlegi bizottsági papír, és persze látni kell, hogy a labda jelenleg a tagállamok térfelén van. A mi dolgunk most, hogy figyeljük, mi sül ki a tárgyalásaikból.

Az ön beiktatása előtt az egyik legkitartóbban firtatott kérdés az EU-amerikai viszonyról vallott felfogása volt?

Úgy vélem, nincs ellentmondás aközött, hogy valaki az európai integráció híve, és közben "atlantista" is. Összhangban áll az európai tradíciókkal. Robert Schuman, Jean Monnet, Konrad Adenauer valamennyien elkötelezett "atlantisták" voltak! Az a fajta felfogás, ami egyes európai körökben ma létezik, miszerint aki pártolja az amerikai kapcsolatokat, az "kevésbé európai", ez egyszerűen ostobaság! Igenis lehet valaki az európai intézmények erőteljes támogatója, miként én magam - és ezt nemcsak most mondom, írásaim igazolnak azokból az időkből, amikor eszembe sem jutott, hogy valaha még ebbe a székbe kerülhetek -, miközben őszintén hihetek abban, hogy az erős, együttműködésen alapuló kapcsolat az Egyesült Államokkal szintén Európa érdeke. Más kérdés, hogy azt nem tudom elfogadni, ha ebben a kapcsolatban Európát másodrangú szereplőnek tekintik. A partnerség kölcsönös tiszteletet igényel!

Visszatérve a leendő új bizottságra: mennyiben tart attól, hogy az európai parlamenti meghallgatások során a képviselők egyes jelöltjei kapcsán esetleg túl nagy "zajt" csapnak, netán határozott ellenkezés merülhet fel?

Nagyon tisztelem az Európai Parlamentet, és egyáltalán nem tekintem "zajnak" az ottani felvetéseket. Nyilván lesznek kérdéseik, és mi válaszolni fogunk ezekre. Minden új kollégámnak azt ajánlottam, hogy legyenek nyitottak, őszinték és elérhetők a parlament számára, ahogy én is önként felvállaltam júliusban, hogy találkozzam a politikai csoportokkal. Szerintem nincs mitől tartani: büszke vagyok a csapatra, amit politikailag kiegyensúlyozottnak, szakmailag pedig kiemelkedően erősnek érzek. Három volt kormányfő, öt külügyminiszter, több európai és pénzügyminiszter - példátlanul nívós gárda!