India az élre tör a szegénység elleni küzdelemben

A májusi választásokon a vidéki választók kibuktatták a hatalomból az addig kormányzó koalíciót. A feladott lecke világos volt: figyelni kell a falusi szegénységre. Az új kormány erre odafigyelt, és olyan programot terjesztett elő, amely Indián kívül az egész fejlődő világot ámulatba ejtheti.

India új kormányát a fejlesztési ügyek egy valóságos "álomcsapata" irányítja. A kormányfő, Manmohan Singh kezdte a 90-es évek elején - még pénzügyminiszterként - a piaci reformokat, lebontotta a kereskedelem, a befektetések és a vállalkozások útjában álló korlátokat, utat nyitva az ország történelmének leggyorsabb fejlődése előtt. Ismét pozícióba jutva - Csidambaram személyében - nemzetközi hírű pénzügyminisztert jelölt Singh, és neves szakembert állított a tervbizottság élére.

Amikor az előző kormány elveszítette a választásokat, olyan félelmek támadtak, hogy Singh a baloldali koalíciós partnereinek foglya lesz, akik a kormány támogatása fejében a piaci reformok lebontását fogják követelni. Az új költségvetés azonban ezeket a félelmeket kiiktatta, és fejlesztési kérdésekben briliáns leckét adott: megmutatta, miként kell kombinálni a piaci reformokban való gyors előrehaladást a szegénység sürgős kezelésével. A költségvetés ennyiben minden fejlődő állam számára modellértékű lehet.

A költségvetés elsősorban azt a felismerést tükrözi, hogy a szegénység leküzdése egyszerre teszi szükségessé a gyors gazdasági növekedést és a szegények legszegényebbjeinek szánt célzott beruházásokat. A gyors gazdasági növekedésnek a magánszektor tevékenységén és a közvetlen külföldi befektetéseken kell alapulnia, a költségvetésnek pedig ennek szellemében kell ösztönöznie a piaci reformokat és az expanziót, beléértve a pénzügyi szektor megerősítését, a kivitel fellendítését és a külföldi befektetések liberalizálását. A kulcsfontosságú elem ebben az, hogy a költségvetés nem arra számít, valami majd átszivárog ebből az életszínvonal javítására.

A szegénység csökkentésének második pillérét a szegényekbe, főleg a falusi nincstelenekbe való beruházás jelenti. E megközelítés részeként kötelezik az indiai nemzeti kormányt és a szövetségi államok kormányait, hogy - a szegényeket is beleértve - mindenki számára jusson a szociális beruházásokból, ideértve az egészségügyi ellátást, élelmezést, iskolázást, villamosítást, a kommunikációs és információs technológiához való hozzáférést, a biztonságos ivóvízzel való ellátást, a korszerű mezőgazdasági eljárások elérhetőségét. Minden falut fel kell emelni a következő években, és el kell látni alapvető eszközökkel, hogy gazdaságilag termelékennyé tudjon válni.

A kihívás hatalmas méretű. Az egymilliárd lakosú országban mintegy 600 ezer falu van, ezek közül a tengerparttól és a kikötőktől távolabb fekvők az utóbbi időben tapasztalt gazdasági növekedés ellenére is szegényebbek és kevésbé élénkek. A kormány azt javasolja, hogy ezeket a falvakat el kell látni a gazdasági felemelkedésükhöz szükséges infrastruktúrával és szolgáltatásokkal. A kormány programjai nem puszta populista ígérgetések. A költségvetés például a jövedelmekre kirovandó pótadót irányoz elő, hogy legyen fedezet a növekvő szociális kiadásokra.

A fejlődő országok számára mindebből az a lecke adódik, hogy a szegények gyógyellátáshoz, oktatáshoz, biztonságos ivóvízhez, áramhoz való juttatása nemcsak szemfényvesztés, hanem komoly és produktív beruházás. Egy gyermek oktatása talán költséges, de ennél is költségesebb egy társadalom számára, ha egy gyermeket tanítás nélkül hagy. A képzetlen gyermek évtizedekig tehertétel marad a társadalom számára. Sokkal ésszerűbb néhány évig valamivel többet az oktatásra fordítani, semmint évtizedekig viselni a képzetlen felnőttek tömegeinek szociális ellátását.

India azonban gazdaságának gyors növekedése ellenére sem képes ezen beruházások fedezetének nemzeti forrásokból való előteremtésére. Az országnak legalább átmeneti ideig segítségre van szüksége a gazdag államoktól és olyan intézményektől, mint a Világbank és az Ázsiai Fejlesztési Bank. A világ gazdag államainak nem kellene garasoskodnia India megsegítésekor. Néhány milliárd dollárnyi támogatással a donor államok évtizedekre biztosíthatnák, hogy az ország prosperáló, demokratikus és stabil partner legyen. Más szavakkal, itt az ideje, hogy a donor államok fellépjenek az Indiához hasonló, reformelkötelezett, de szegény államok megsegítéséért, főleg, ha a gazdasági fejlődés iránt elkötelezett afrikai országokról van szó.