Még egyszer a nyersanyagkincsek átkáról

Harminc évvel ezelőtt az olajra egyformán ráutalt Indonéziában és Nigériában nagyjából azonos volt az egy főre eső jövedelem. A megfelelő mutató ma Indonéziában négyszer magasabb, Nigériában az egy főre eső jövedelem - 1995-ös konstans dolláron számítva - ténylegesen esett. Hasonló összevetés adódik Sierra Leone és Botswana esetében, amelyeknek egyaránt gazdag gyémántlelőhelyük van. Míg azonban Botswana az utóbbi 30 évben átlagosan 8,7 százalékos növekedést tudott felmutatni, Sierra Leone polgárháborúba sülylyedt. Az olajban gazdag Közel-Keleten a bukások száma áttekinthetetlen.

Közgazdászok három okra vezeti vissza a természeti kincsekkel gazdagon ellátott országok gyenge teljesítményét:

- Először, a gazdagság kilátása a nagyobb szelet megszerzése irányába orientálja a hivatalos erőfeszítéseket, ahelyett, hogy nagyobb tortára törekednének. A gazdagság megtakarítására irányuló törekvés gyakran háborúba torkollik. Más alkalmakkor az áll a háttérben, hogy a hivatalnokok az egyszerű járadékszerzésre törekszenek, amit külső szereplők is ösztönöznek. Könynyebb ugyanis megvesztegetni egy kormányt, hogy adja el a piaci árak alatt az erőforrásait, semmint beruházni és ipart telepíteni, ezért nem csoda, ha néhány cég nem tud ellenállni a kísértésnek.

- Másodszor, a természeti kincsek árai általában ingatagok, és ezt az ingatagságot nehéz kezelni. Hitelezők készek pénzt folyósítani, amikor jó idők járják, ha azonban például az energiaárak csökkennek, akkor vissza akarják kapni a pénzüket. (A régi mondás szerint: a bankok csak azoknak szeretnek kölcsönözni, akiknek nincs szükségük pénzre.) A gazdasági tevékenység ennyiben még illékonyabb, mint a nyersanyagárak, és a boom idején elért gyarapodás a válság alatt szertefoszlik.

- Harmadszor, az olaj és más természeti kincs talán forrása a gazdagságnak, önmagában azonban nem teremt munkahelyet, sőt gyakorta kiszorít más gazdasági ágazatot. Az olajpénz befolyása például gyakran vezet a valuta felértékelődéséhez, ahhoz a jelenséghez, amelyet mint holland betegséget szoktak említeni.

Hollandiát az északi-tengeri gáz- és olajmezők felfedezése után elárasztotta a munkanélküliség és egy lerokkantási hullám (sokan, akik nem találtak munkát, a rokkantsági ellátást vonzóbbnak tartották, mint a munkanélküli-segélyt). Ha az átváltási árfolyam az erőforrásboom nyomán emelkedik, akkor az ország nem tud feldolgozóipari és mezőgazdasági termékeket exportálni, a belföldi termelők pedig nem bírják a versenyt az olcsóbb importtal.

A természeti kincsekkel való bőséges ellátottság ennyiben gyakorta hoz létre gazdag államokat szegény lakossággal. A legnagyobb olajvagyonnal megáldott latin-amerikai állam, Venezuela lakosságának kétharmada szegény. Nem csoda, ha ez a réteg részt követel magának abból a gazdagságból, amelyet a vagyonos kisebbség megszerzett.

Az ilyen problémák felismerése után szerencsére megtanultuk, miként kell őket kezelni. A demokratikus, konszenzusos és átlátható folyamatok - mint amilyeneket Botswanában is láthattunk - jelentik a legjobb garanciát arra, hogy a pénzt egyenlően és jól költsék el. Azt is tudjuk, hogy a stabilizációs alapok - amelyeket a magas árak idején képeznek - csökkenthetik a nyersanyagárakkal kapcsolatos gazdasági ingatagságot. Ezeket az ingadozásokat felerősítik a jó időkben végrehajtott hitelfelvételek, amivel szemben a kormányoknak ellenállást kellene tanúsítaniuk.

A holland betegség az erőforrásokban való gazdagság legmakacsabb következménye. Elvileg egyszerű lenne ugyan a valutafelértékelődés elkerülése, mert az olajjövedelmeket egyszerűen az országon kívül kellene tartani, a pénzt például az USA-ban vagy Európában befektetve, és csak apránként hazahozva. A legtöbb fejlődő államban azonban az ilyen gazdaságpolitikára úgy tekintenének, hogy más országok gazdaságát erősítik.

Néhány ország - például Nigéria - igyekszik hasznosítani a felhalmozott tapasztalatokat. Nigéria felvetette, hogy stabilizációs alapot kell létrehozni, a természeti kincseit pedig a jövőben átlátható versenytárgyalások keretében fogja kiárusítani. Mindenekelőtt azonban az ország a bevételeit oly módon igyekszik befektetni, hogy a természeti erőforrások kimerülése után értékes felhalmozott - humán és fix - tőkével rendelkezzen.

A nyugati kormányok segíthetnek a józan észnek megfelelő reformokkal. A titkos bankszámlák fenntartása nemcsak a terrorizmust segíti, hanem a korrupciót is ösztönzi, miközben aláássa a fejlődést. Az erőszakos konfliktusokat csak táplálja, hatásaikat pedig súlyosbítja a fejlődő országokba irányuló tömeges fegyvereladás, amelyet le kellene állítani. A természeti erőforrások bősége pedig legyen áldás, nem pedig átok. Tudjuk, mit kell tenni. Ami hiányzik, az a politikai akarat annak megtételére.