Nemzeti kincs, ami nincs

A "családi ezüst" szóhasználat aligha szerencsés és helyes a még állami tulajdonban maradt vállalkozások, cégek esetében, hiszen többségük messze nem értékálló, vagyongyarapító, hanem ellenkezőleg, ráfizetéses. Az elmúlt négy-öt évben az állami vagyon évenként több tízmilliárd forinttal csökkent. Néhány kivételtől eltekintve a privatizációra most meghirdetett cégek valós, piaci értéke jóval kisebb az évekkel ezelőttinél, miközben az elmúlt években az állam a költségvetés terhére jelentős támogatásban részesítette legtöbbjüket.

A vagyonvesztés és a növekvő támogatási igény önmagában is a privatizáció mielőbbi végrehajtását kívánja. Bár a további privatizáció, a ma még állami vállalkozói tulajdon magánosítása nem elsősorban a költségvetés szempontjából indokolt, de a támogatások megszűnése és a remélhető néhány tíz milliárdos bevétel segítheti a nagyra nőtt államháztartási hiány mérséklődését. Az eddig jegelt és most napirendre került privatizációt tehát magyarázhatja az ország költségvetési helyzete, de igazából nem ez indokolja. Már csak azért sem, mert a privatizációra kijelölt cégek értékesítésének nettó költségvetési többlete aligha áll köszönőviszonyban a költségvetési hiány érdemi csökkenésének igényével.

Indokul jelentkezhet, hogy közel másfél évtizeddel a rendszerváltás és a piacgazdaság kiépítésének megkezdése után talán ideje lenne lezárni, befejezni az állami cégek privatizációját. Persze a modern piacgazdaságban újabb és újabb területek, tevékenységek kerülnek át a versenyszférába, amelyek korábban az állami tulajdonlás szféráját képezték, például egészségügy, posta, oktatás stb. Az azonban igaz, hogy gazdaságilag nem célszerű az eladásra szánt cégek privatizációjának évtizedekig történő halogatása, mert ez biztosan nem szolgálja a hosszabb távú és sikeres vállalati stratégia kidolgozását és érvényesítését.

Talán a leginkább elfogadható érv az eladósorba került cégek mielőbbi privatizációja mellett a hatékonysági szempontok határozottabb érvényre juttatása ezeken a területeken is. Az eddigi súlyos vagyonvesztés és a növekvő támogatási igények azt jelzik ugyanis, hogy az adott cégek - tisztelet a kivételnek - az állami tulajdonlás keretei között képtelenek a megfelelő hatékonysági követelményeket teljesíteni. Gyakran azért nem, mert a gazdasági feltételek alakításánál az állam vélt vagy valós szociálpolitikai szempontokat próbál érvényesíteni. Természetesen nem zárható ki, hogy egy állami tulajdonú cég gazdaságosan működjön, de a nálunk kialakult politikai és gazdasági körülmények között szinte el is vethetjük az állami tulajdonú cégek normális működtetésének lehetőségeit.

Arról van szó ugyanis, hogy a 90-es évek végétől a magyar politikai-társadalmi fejlődés olyan fordulatot vett, hogy a mindenkori kormányzati elit és holdudvara hitbizományként működteti az állami vagyont. Ennek leglátványosabb és legkézenfekvőbb megnyilvánulása a választásokat követő azonnali vezetőcsere az állami vállalatok élén. Az állami cégek vezetőinek kiválasztásánál pedig sokkal fontosabb a politikai megbízhatóság és a lojalitás, mint a szakmai hozzáértés és a menedzseri képesség. Ebben a helyzetben a rövid távú politikai érdekek és az esetek többségében értelmezhetetlen "nemzeti kincs" megtartása jóval nagyobb fontosságú cél, mint az adott társaság vagyonának megőrzése, gyarapítása.

Mindenesetre a kormány javára írandó, hogy az EU-választás kudarca után, az ellenzék zajos tiltakozása és az MSZP-frakció jól érzékelhető fanyalgása ellenére, felvállalja a közvéleményben sem kedvező visszhangot keltő privatizáció továbbvitelét. Véleményem szerint is: a további privatizáció célszerűségének megítélésénél a legfontosabb szempont manapság egyrészt, hogy remélhetjük-e a jelenlegi társadalmi-politikai megosztottság, másrészt a mindenkori kormányzat nem éppen üdvös politikai természetének megváltozását? Azt hiszem, ezek változásában aligha lehetünk optimisták, akkor pedig mind az adott cégek, mind a nemzetgazdaság szempontjából a mielőbbi privatizáció a kisebbik rossz. Amennyiben tehát a mindenkori kormányzati elit képtelen túllépni közvetlen és rövid távú politikai érdekein az állami tulajdon működtetésében, akkor - az egyéb nyomós érvektől függetlenül - magát az állami tulajdonlást kell minimalizálni.