(N)osztalgikus csapdák
Holnapután Észak-Rajna-Vesztfáliában tartanak községtanácsi választásokat, s a legnagyobb német tartományban kialakuló eredmények valószínűleg gyógyírként fognak hatni a néppártok keleten szerzett sebeire. Történetesen a Rajna mente is áldozatul esett a hagyományos iparágak befuccsolásának; ott is magas a munkanélküliség, de lakosai kevésbé alkalmasak arra, hogy elkápráztassák őket a populista szirénhangok. Itt legfeljebb csak a három héttel ezelőtti Saar-vidéki eset ismétlődhet meg, amikor is a választók mindössze a CDU kedvéért pártoltak el az SPD-től. Ezek a hagyományos nyugatnémet politizálás terepei, a viszonylag hagyományos gazdasági feltételek között.
A keleti választások eredményei nemcsak azért kiábrándítóak, mert résztvevőik leplezetlenül kimutatták vonzódásukat a szélsőségek iránt, hanem azért is, mert általuk a német nosztalgia kapott ismét egy hatalmas pofont. Alig egy hét múlva, október 3-án ünnepelhetjük majd - most már tizenötödször - a német egység napját, az összes háború utáni német generáció nosztalgikus vágyának, a nemzeti egységnek a megvalósulását. Miközben persze változatlanul érvényes a tétel, amely szerint a nyugat tartja el a keletet: a mindenkori nyugatnémet GDP-nek négy százaléka megy immár másfél évtizede arra, hogy az egykori NDK végre fölzárkózhasson a vágyott és kívánatos színvonalra. S az eredmény sehogy sem akar mutatkozni. Ráadásul a keletiek érzik sértve magukat.
A jelenség hátterében az állhat, hogy a két nagy országrész hosszú folyamat eredményeként "élte szét" magát, s valóságos újraegyesítésük nem mehetett végbe az ezt deklaráló pillanat tört része alatt. Helmut Kohlnak, a német egység kancellárjának valószínűleg meg kellett volna elégednie az NDK politikai felszabadulásával, és valóságos német módra aprólékos, sziszifuszi munkával elősegítenie a gazdasági közeledést. Ahogy manapság már 2020-ról beszélnek mint a kelet felzárkóztatásának valószínű dátumáról. De Horst Köhler államelnök még ezt is sokallja, s azzal "kecsegtet", hogy az életkörülmények valóságos kiegyenlítésére - ha nem is sohanapjáig, de - még sokáig várni kell. Körülbelül addig, amennyi idő alatt a gazdaságilag mindig fejlettebb nyugatnémet területek és az egykori Mitteldeutschland, a későbbi NDK iparilag elmaradott vidékei közötti különbségek egy hosszú, békésen prosperáló időszak után amúgy is kiegyenlítődnének. És akkor még nem beszéltünk a valódi Kelet-Németországról, a ma Lengyelország részét képező Poroszországról és az Oroszországhoz tartozó Kalinyingrád, a valamikori Königsberg (Immanuel Kant szülővárosa) térségéről.
Volt az úgynevezett átkosban egy mondóka, amely szerint rossz a szótár: keletnek írja az ostot és nyugatnak a westet, holott valójában a nyugat oszt és a kelet veszt. Ami az osztást illeti, az ma is érvényes. És nemcsak Németországra, hanem valószínűleg például az Európai Unióra is. Ezért is érthetetlen, hogy a brüsszeli döntéshozók miért ragaszkodtak tulajdonképpen a német példa megismétléséhez, amikor mindenáron egyszerre akartak (ha akartak) fölvenni tíz országot. Most már az új tagokon a sor, hogy a keletnémetek példáján okulva ne engedjék magukat a nosztalgia által vezetni.
