VG-PÁHOLY

Amit leginkább hallani lehet, az az, hogy a kőolaj árának éven belüli közel megduplázódása visszafogja az egyébként is ellentmondásokkal terhes, nehézkesen beindult világgazdasági növekedést, de ennek mértékében már erősen megoszlanak a vélemények. A negatív hatások megítélésénél az óvatosság indokolt, hiszen a magas árak a kőolajtermelők számára - például Oroszország - soha nem remélt kedvező feltételeket kínálnak a gazdaság gyors modernizálásának. Másrészt az Egyesült Államok gazdasági növekedése ez ideig érzéketlen maradt a magas világpiaci olajárakra, a jövőre prognosztizált lassulást pedig inkább az elnökválasztással hozzák összefüggésbe. Végül - véleményem szerint - a kőolaj relatív drágulása sokkal inkább az egyes régiók, országok, ágazatok versenyképességi viszonyait rendezi át, mintsem a világgazdaság növekedési ütemét csökkenti.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a kőolajtermelők és -exportálók jelenlegi gazdasági potenciálja töredéke a nagy felhasználókénak, így gyorsabb növekedésük nem ellensúlyozhatja az importálóknál jelentkező csökkenést. Óvatosságra int az is, hogy a legtöbb számításnál azt feltételezik, "semmi más nem változik". Márpedig a jelenlegi mértékű árrobbanás esetében minden fontosabb növekedési tényező új megvilágításba helyeződik.

Megítélésem szerint a gyors és sikeres alkalmazkodás semmi mással nem helyettesíthető feltétele, hogy valamennyi felhasználó viszonylag gyorsan és teljeskörűen érzékelje a kőolaj és általában az energia árának drámai emelkedését. A világpiaci árakat követő és tükröző belső árak érvényesítése ugyanis a piacgazdaságban azonnali alkalmazkodást indít el mind a termelési szerkezet megválasztásában, a különböző termelési tényezők kombinációjában, a helyettesítő energiahordozók felhasználásában stb., mind a jövő feltételeit alakító és meghatározó műszaki-technikai-technológiai fejlesztéseket érintő beruházásokban.

Mindezekre figyelemmel aggodalomra ad okot, hogy a vezetékes energiahordozók, mindenekelőtt a földgáz ára ismét a hazai politikai csatározások középpontjába került. Az ellenzék vádjaira, hogy a választási ígéretek ellenére a jelenlegi kormány a földgáz árát 40 százalékkal emelte - miközben 2002. január óta a kőolaj ára 18 dollár/hordóról napjainkra 50 dollár/hordó fölé emelkedett -, a miniszterelnök-jelölt sietett kijelenteni, hogy a földgáz ára nem változik, igaz, hozzátette, ebben az évben.

A további megtévesztő politikai csatározások folytatása helyett itt az ideje hivatalosan is beismerni és deklarálni, hogy a 80 százalékban importált kőolaj és földgáz vonatkozásában a mindenkori kormányzatnak igazából nincs kompetenciája az árak meghatározásában. A kőolaj és származékai tekintetében ez a deklaráció megtörtént, és a gyakorlat él, s nincs racionális érv az ellen, hogy ez a gáz területén is így legyen. Ez természetesen magára a földgázra igaz, a földgázszolgáltatás teljes infrastruktúrája tekintetében az állami szabályozásnak még hosszabb távon nélkülözhetetlen szerepe marad. Itt is érvényesítendő azonban az a piacgazdasági elv, hogy az áraknak - hosszabb-rövidebb idő átlagában - lehetőséget kell teremteniük a szükséges működési költségek fedezésére, és forrást kell biztosítani a biztonságos ellátáshoz kívánatos beruházásokhoz. Különben vagy a földgázszektor kínálati szereplői lehetetlenülnek el, vagy az államnak az adófizetők pénzéből kell kiegyenlíteni a külső és a belső árak közötti eltérést.

Meggyőződésem szerint nem azzal teszünk jót a magyar gazdaságnak, a lakosságnak és gazdasági növekedésünknek, ha a "határon megállítjuk" az energiahordozók árának emelkedését, hanem éppen ellenkezőleg. A kőolajárak drasztikus növekedése, naturáliában mért változatlan import mellett is, mintegy 1,5 milliárd euróval terhelte meg fizetési mérlegünket, de az exportban meghatározó szerepet játszó feldolgozóiparunk nemzetközileg is kedvező fajlagos energiafelhasználása alapján akár versenyelőnyhöz is juthat, amely a 4 százalékot meghaladó növekedési ütem fenntarthatóságát ígéri a következő évben.