Az euró felé, félúton
A politika mostanában meglehetősen ambivalens Magyarország monetáris uniós tagságának kérdését illetően. Egyfelől az idén várható államháztartásihiány-szám ismételt felfelé módosítása után már veszélybe látszott kerülni a 2010-es időpont. Másfelől a magán-nyugdíjpénztári befizetések államháztartási bevételként történő elismerésének, elismertetésének lehetősége felvillantja azt a reményt, hogy 2008-ban különösebb további megszorítások, szerkezeti reformok és gazdaságpolitikai fordulatok nélkül leszünk képesek a maastrichti kritériumok teljesítésére. Ez megnyitja az utat az euró 2010-ben történő átvételéhez. A némileg módosítandó konvergenciaprogram pedig lényegében a 2004-ben várható nagyobb hiánnyal és az azt követő években valamivel nagyobb kiigazítással számol, hogy így még a magánnyugdíjpénztárak okozta többlethiány módszertani kiiktatása nélkül is épphogy el lehessen érni 2008-ra egy három százalék alatti államháztartási hiányt. Egy 2006 utáni, három százalék alatti infláció ma elérhetőnek látszik, az államadóság/GDP arány 60 százalék alatt tartható, csökkenő trenddel.
Egyedül az árfolyam-stabilitási kritérium teljesítése látszik még kérdésesnek. Magyarország 2001 óta lényegében egyoldalúan és formálisan tart fenn egy ERM II jellegű árfolyamrendszert, s 2003-ban azt a szándékát is kinyilvánította, hogy a csatlakozás után minél hamarabb óhajtaná ezt a megfelelő, az Európai Központi Bankkal kötendő megállapodással kétoldalúvá tenni. Még akkor is, ha a többi maastrichti kritérium nemteljesítése okán a minimálisan előírt két évnél hoszszabb ideig kellene ezt az árfolyamrendszert fenntartani. Ezt a szándékát és a megvalósítás lehetőségét elmosták a 2003. évi devizapiaci turbulenciák és a tervezett euróátvétel időpontjának 2008-ról 2010-re történő eltolása. Mind az árfolyam-stabilitás, mind a kívánatos árfolyamszint kérdése újfent a legprimitívebb lózungokkal operáló politikai viták szintjére süllyedt, a jegybanktörvény legutóbbi módosítása körüli viták pedig kétségessé teszik, hogy az euróhoz vezető úton mikor sikerül a nem kevésbé fontos jogi konvergenciakritériumokat teljesíteni.
Az euró minél előbbi átvétele tehát nemcsak a számszerűsíthető előnyök miatt volna kívánatos, hanem azért is, mert a tőke-, pénz- és devizapiacokon az árfolyammozgások okozta bizonytalanság, az ilyen vagy olyan irányú spekulatív támadások elméleti lehetősége is megszűnne, és átirányítaná a gazdaságpolitika figyelmét más területekre. Olyanokra, melyekkel már ma intenzívebben kellene foglalkozni, s amelyekhez képest az árfolyamvita elterelő hadműveletnek tetszik.
Aki ma kritikusan szemléli az euró átvételének gazdaságpolitikai szándékát, az általában a szükséges kiigazítással járó outputáldozattól (alacsonyabb növekedési ütemtől, lassabb felzárkózástól) félti a magyar gazdaságot. A vitákban általában nem teszik egyértelművé, hogy vajon a maastrichti kritériumok teljesítésével kapcsolatos, euróátvétel előtti áldozatokról van-e szó, vagy arról-e, hogy az euró bevezetését követően az árfolyam-igazítás lehetőségétől megfosztott gazdaságpolitika költségei meghaladhatják-e az euró kiaknázható előnyeit.
Ez idő szerint ez utóbbi félelem az, mely indokoltnak tűnhet. A mai gazdaságpolitika és - éppúgy, sőt retorikájukban még hangsúlyosabban - az ellenzéki megnyilatkozások halaszthatónak vélik, vagy akár elutasítják azokat az államháztartási szerkezeti átalakításokat, melyek ahhoz lennének szükségesek, hogy a magyar gazdaság kínálati rugalmassága, versenyképessége a forint utáni korszakban is növekedjen. Amiről szó van, az a piacgazdaság igényeinek elébe menő szolgáltató állam megteremtése, a munkaerő mobilitásának lényeges növelése, a piaci igényeknek megfelelőbb oktatási rendszer megteremtése, a hatékonyabb egészségügyi ellátás létrehozása. A felsorolás természetesen nem teljes.
Így fennáll annak a veszélye, hogy az euró átvételének szinte minden politikai irányzat általi formális támogatásával - alapul véve a maastrichti kritériumok különösebb többlet-erőfeszítések nélküli 2008-as teljesíthetőségét - sor kerülhet az euró 2010-es bevezetésére, és azt követően - majdnem függetlenül a kialakuló végleges átváltási rátától - kiderülhet, hogy a szerkezeti átalakulások hiányában nem fenntartható államháztartási pozíció, az árfolyam-kiigazításokkal immár rövid távon sem javítható gyenge versenyképesség valóban súlyos növekedési áldozattal jár. Nem lenne helyes ezért majd az eurót okolni, de tartok attól, hogy pont ez lesz a politika legfőbb érve.
