Marad a régi

George W. Bush második elnöksége alatt aligha fog változni az Egyesült Államok külpolitikája - ebben az elemzők többsége egyetért. És nem azért, mert a régi-új elnök sem a választások utáni első sajtóértekezletén, sem szombati rádióbeszédében nem deklarált semmi ilyesmit. Attól még lehetne változás. Hanem elsősorban azért, mert semmi jele annak, hogy meg akarna szabadulni az egyik fő anomáliától: attól, hogy az iraki háborút a (valóban nehezen körülírható) terrorellenes harc részévé nyilvánította, holott a kettő nem egyszerűen különbözik, hanem kifejezetten zavarja egymást. Vagy-vagy. Még az USA sem rendelkezik olyan kiterjedt emberi és anyagi erőforrásokkal, hogy a kétféle harcot egyszerre vívja meg, még ha valamennyi szövetségese egy emberként állna mellé, akkor sem. Azt meg aligha lehetne a terrorizmus elleni harc kvintesszenciájának nevezni, hogy kénytelen azokkal a gerillákkal fölvenni a harcot, akiket az Irak elleni hadjárat vérszaga csődített az országba.

A kétféle cselekvéstípus kettéválasztására utaló halvány jel lehet ugyanakkor az, hogy Afganisztán után Irakot is szeretné Washington mintegy rálőcsölni a NATO-ra. S ezzel máris arra a kérdésre kellene válaszolni, hogy változtatni kívánnak-e Bushék a transzatlanti viszonyon. Nyilván. Csak nem úgy, ahogyan azt mi itt, Európában elképzeljük. Nem több konzultációra, nagyobb egyetértés kialakítására készülnek, hanem jobb alkalmazkodásra számítanak - legyen szó Irakról, az izraeli-palesztin viszonyról, a tágabb közel-keleti térségről, vagy az atomhatalmak számának befagyasztása kapcsán Iránról és Észak-Koreáról. A külügyminisztert valószínűleg nem Colin Powellnek fogják hívni, de ez szinte mindegy is. (SzH)