Mérlegen a török EU-tagság

Amszterdamban egy iszlám szélsőséges halálra késel egy mohamedán szokásokat kiszerkesztő holland filmrendezőt, majd néhány nappal később az EU bővítési biztosa biztonságpolitikai szempontból pártolja Törökország leendő uniós tagságát. Hollandiában iszlám mecsetet gyújtanak fel fajgyűlölő helybeliek, miközben Verheugen arról beszél az Európai Parlamentben, hogy az EU területén megtelepedett nagy számú mohamedán közösségek miatt is kulcsfontosságú a török csatlakozás?



A "minden mindennel összefügg" már megint egyre újabb területeket szippant magába. Kezdve az amszterdami gyilkossággal: szakértők szerint a történtek arra intenek, hogy az elmúlt évek terroristaakciói, illetve az iraki háború óta folyamatosan elmérgesedő viszony a keresztény nyugat és a radikalizálódó iszlám szélsőségesek között új szakaszba lépett. A 26 éves hollandiai "Mohamed B" ugyanis nem Al-Kaida-katona. Nem afgán kiképzőtáborokban tették fanatikussá a hegyi barlangokban bujkáló iszlám papok. Nyugaton élő, holland-marokkói kettős állampolgár, aki pusztán a médiából szerzett képek, információk (meg a helyi mecsetekben kapott benyomások) alapján állt össze hozzá hasonló - tegyük hozzá: többnyire munkanélküli, Hollandiában igazából gyökeret nem eresztett - fiatal társaival, és döntöttek úgy, hogy megkezdik saját szent háborújukat az őket körülvevő "hitetlenek" ellen (mindjárt konkrét listát állítva össze az általuk halálra ítélt személyekről).

Márpedig amíg a fenyegetés csak néhány körülhatárolható forrásból táplálkozik - legyen az terrorista állam, vagy földrajzilag meghatározható körzetben rejtőzködő fanatikus szervezet -, addig nagyjából tudni lehet, hogy ki(k), vagy mi(k) ellen kell védekezni. Amikor azonban etnikai-vallási hovatartozás alapján maguktól kezdenek el fanatizálódni az európai országokat benépesített közösségek, akkor szinte lehetetlen adekvát intézkedéseket hozni - vélik a láthatóan tanácstalan szakértők. Akik szerint a pusztán technokrata alapon adható végletes válaszok (a rendőrállamiságot idéző belső szigor, vagy a mohamedánok tömeges kitelepítése) a mai polgári demokráciákban egyaránt járhatatlan utakat kínálnak.

Bármi is lehet a működőképes megoldás, annyi bizonyos, hogy ebben a képletben az EU-török viszony jövője különleges környezetben kerül mérlegre. Tegyük hozzá: nem annyira a jelen Törökország adottságaiért, hanem azért, amivé potenciálisan válhat. Létezik olyan stratégiai gondolkodás, amelyik szerint tagsági kérelmének elutasításával az "európai utat elvesztő" török nemzet nagyon hamar az iszlám szélsőségesek hadállásává válhat. Hetven-nyolcvan millió ember az EU közvetlen szomszédságában! Egy lépésre a balkán mohamedán bosnyákjaitól, a szovjet utódállamok iszlám országaitól, Nyugat-Európa milliós nagyságrendű mohamedán közösségeitől. Beékelődve a nyugat és a közel-keleti olajmezők közé.

E vélekedések szerint nem lehet kétséges, hogy csak a törökök "intézményesített európaizálása" biztosíthat stratégiai biztonságot az EU számára. Amihez képest minden más áldozat, probléma és kihívás csak is másodrendű lehet.

A kétkedők érvei nem kevésbé súlyosak. Kezdve azzal, hogy egy 80 (maholnap 100) milliós, más kultúrájú ország terheit ugyan hogyan bírhatná el a mai európai közösség? Nincs rá pénzügyi forrás, nincs rá működőképes intézményi-döntéshozási szervezeti keret, nincs befogadást pártoló közvélemény. Cserében fennáll a veszély, hogy az EU létét amúgy is egyre szélesebb körben megkérdőjelező szkeptikusok újabb érvvel, immár az európai identitás kiüresedésével is hadakozhatnak az uniós kötöttségek létjogosultsága ellen.

Vannak persze harmadik utat hirdetők is. Ők azok, akik arról beszélnek, hogy az iszlám radikalizmus tápláló forrásait kell kiapasztani. Például azzal, hogy a gazdag nyugat hozzájárul az adott népek, országok gazdasági prosperitásához, az ideológiai fanatizmust feledtető fogyasztói jólétéhez. Csak hát - ha még működne is - a gazdag európai centrum ma aligha kész, képes mindezt finanszírozni. Lám, még a tagállammá vált korábbi szomszédok tényleges felemelésére sem akar jutni elég?

Alig egy hónap múlva az uniós állam- és kormányfőknek - a magyarnak is - dönteniük kell majd, hogy mi történjen a török tagsági kérdéssel. Sokak szerint nincs jó döntés, csak kevésbé rossz. Csak remélni lehet, hogy az utóbbit választják majd.