Mi a magyar?

Az öndefiníció hiánya számos gazdasági és társadalmi dimenzióban jelentkezik. Ennek következménye a koncepciótlan gazdaságpolitika, a visszaeső versenyképesség, s az, hogy a fellépő feszültségeket pótcselekvésekkel (lásd a jegybanktörvény módosítását) igyekszünk feloldani.

Miről van szó? Nézzük a munkaerőpiacot és az oktatást! Magyarország aktivitási rátája kirívóan alacsony, a munkaképes korú lakosság több mint 46 százaléka tartósan nem dolgozik. A rendszerváltás durva és igazságtalan rosta volt, és tízezrével tett tartósan és reménytelenül munkanélkülivé olyanokat, akik képzettsége, munkastílusa nem felelt meg az új kor követelményeinek. Az aktivitási ráta azonban az utóbbi tíz év alatt lényegében nem javult, ami annyit jelent, hogy az inaktív munkaképesek táborából időközben kiesők helyét folyamatosan új belépők töltötték fel. Közülük sokan olyanok, akik nem versenyképes szakmákban szereztek képesítést, illetve - iskoláztatásuk ellenére - nincsenek olyan, manapság létfontosságú ismereteik, mint a számítógép-kezelés vagy a nyelvtudás. Az iskolarendszer és a tanterv - mint állami szolgáltatás - nem készült fel arra, hogy ügyfelei, azaz a diákok olyan szolgáltatást kapjanak, amely nagyobb esélyt ad számukra az életben, mint ami a rendszerváltás által megrostált szüleik számára még megvolt.

Iskolarendünk természetesen nem is lehet minderre képes, ha nincs olyan koncepció, amely meghatározná, hogy az elkövetkező évtizedekre milyen szakmákra, ismeretekre lesz szüksége a nemzetgazdaságnak, melyek lesznek azok a területek, amelyeken Magyarország kihasználni igyekszik komparatív előnyeit. Nota bene, talán az sem tekinthető ideális állapotnak, hogy a felsőoktatásban anynyi az első éves belépő diák, mint az első osztályos az általánosban. Az oktatási rendszer fejlesztésre szorul, a fejlesztési prioritások kijelöléséhez viszont jövőképre lenne szükség.

Van egy nehezen magyarosítható angol kifejezés: "competitive edge". Ez azon területek, tevékenységek, sajátosságok összessége, amelyek biztosítják vezető pozíciónkat versenytársaink között, s a kedvező országimázs kiépítéséhez is hozzájárulnak. A versenyképesség és a kedvező országimázs összekapcsolása nem véletlen asszociáció. A siker biztosítja a legjobb országimázst, ráadásul ez az imázsépítés kerül az adófizetőknek a legkevesebbe. A "mi a competitive edge?" kérdés megválaszolása nélkül nehéz ötről hatra jutnunk. A rendszerváltás megtörtént, az azt követő útkeresés által vétett hibákat a Bokros-csomag igyekezett helyrehozni, de sem akkor, sem azóta nemhogy válasz nem született, még a kérdést sem tettük fel: kik vagyunk, és hová akarunk eljutni? Melyek lesznek azok az iparágak, azok a kulcsterületek, ahol labdába rúghatunk Európában és a világban? Érdemes-e egy forintot is költeni a mezőgazdaságra úgy, hogy fél évvel a csatlakozás után a külkereskedelmi statisztikákból is nyilvánvaló: a magyar mezőgazdaság az adófizetők pénzéből csak arra képes, hogy kisebb hatékonysággal drágább termékeket állítson elő, mint versenytársai? Hogyan növelhetjük az ország turisztikai vonzerejét legalább annyira, hogy az így befolyó többletbevételek kompenzálják a magyarok egyre nagyobb utazási kedvéből adódó többletkiadásokat? Azon túl, hogy az árfolyamot piszkáljuk, hogyan kezeljük azt a helyzetet, hogy adott nettó bér kifizetése Magyarországon 50 százalékkal magasabb bérköltséggel jár, mint Szlovákiában?

A gazdaságpolitika előtt tornyosuló feladatok összetettsége mellett nem elégséges, hogy egy adott problémát a többitől elszigetelten kezelünk - komplex megoldás szükséges. A már említett, gyalázatosan alacsony aktivitási ráta emeléséhez például nem elég a munkahelyteremtés ösztönzése, olyan oktatási rendszer kell, ami versenyképes munkaerőt állít elő, amiért - alkalmasint kedvezmények hiányában is - érdemes is itt munkahelyet teremteni. Átfogó gazdaságpolitikai stratégiához, amely komplex megoldásokat képes találni az összetett kihívásokra, viszont szükséges lenne tudni, hogy kik szeretnénk lenni, és hova szeretnénk jutni az elkövetkező egy-két évtizedben.