Új műsorhoz új nő

A mai amerikai külpolitika minimum három évre tekint vissza, de akár számíthatnánk George W. Bush elnök hivatalba lépésétől is - akkor volt igazán új. Nem függetlenül Rice asszonytól, aki véletlenül éppen múlt vasárnap ünnepelte ötvenedik születésnapját, és már az idősebb Bush elnöksége alatt is igazgatói titulust élvezett a nemzetbiztonsági tanácsban.

E tanács vezetőjéről, az elnök nemzetbiztonsági (fő)tanácsadójáról annyit érdemes megjegyezni, hogy mindig is a hagyományosan veszekedő két hivatal, a külügy- és a védelmi minisztérium akaratát kell közös nevezőre hoznia. Így bizonyos fokig főhatóság, kormányzati felelősség nélkül. Rice számára a külügyminiszterség egyszerre előléptetés és lefokozás: kormánytag lesz, ugyanakkor megszűnik a rálátása a Pentagonra, sőt eddigi rendkívül szoros kapcsolata is Bushsal. (Nem maradt észrevétlen, hogy Rice mindig együtt víkendezett az elnöki családdal.)

Bush elnökségének külpolitikájára tartalmilag az amerikainak felfogott érdek érvényre juttatása volt jellemző, eszközéül pedig az unilateralizmus kínálkozott, szemben az előző korszak multilateralizmusával, egyfajta "jótékonykodó" hadviselésével: humanitárius bombázás, demokráciaexport, nemzetépítés. Bush újraválasztása után az egyik nagy ismeretlen az lett, hogyan fog az elnök viselkedni: az eddiginél is erőszakosabban folytatja a korábbi irányvonalat, beleértve a 2001. szeptember 11. után fű alatt Clintonéktól átvett nemzetépítő demokratizálást - leginkább mint ürügyszerű hivatkozási alapot. Tehetné ezt, hiszen már semmilyen alkalmazkodási kényszer sem szab neki gátat; vagy ugyanez miatt egyezkedő, békülékeny lesz.

Colin Powell eddigi külügyminiszter lemondása és Rice kinevezése azt sejteti, hogy inkább az első variáció lép életbe. Tábornoki múltja ellenére Powell volt a még januárig hivatalban lévő kormány galambja. Egy amerikai szemleíró meg is jegyezte, nem fog az jó vért szülni, ha az egyes kérdésekről mindenki ugyanazt gondolja; mert a nézetek ütköztetésének hiánya óhatatlanul egyoldalúsághoz, később deformálódásokhoz vezet. Vannak, akik ezt csak értelmiségi nyavalygásnak nevezik, és nincs igazuk. Az USA által képviselt demokrácia egyik alaptétele a működéshez szükséges fékek és ellensúlyok megléte. Ez most egy időre kiiktatódni látszik, ami nem fog segíteni sem az iraki helyzet rendezésében, sem az ehhez távolról kapcsolódó izraeli-palesztin viszony megjavításában, és végképp nem járul hozzá ahhoz, hogy egyenesbe jusson a transzatlanti viszony.

Az alabamai gyapotültetvény néger munkásának csodagyerekszámba menő unokája, akiből többszörös első afroamerikai nő lett a különféle tisztségekben, egészen különleges szellemi képességekkel rendelkezik. Ezeket tizenöt évvel ezelőtt a hidegháborús szerkezetek lebontására használta, az utóbbi időben pedig arra, hogy kristálytiszta formába öntve megszövegezze az amerikai neokonzervatívok sokszor meglehetősen zavaros kül- és katonapolitikai hitvallását. Bennfentesek tudni vélik, hogy "az elnök azt gondolja" kezdetű mondataival saját álláspontját, elképzeléseit adja elő. Az könnyen elhihető, hogy Bushnak fogalma sincs, miről mit kelljen gondolnia, de ezzel együtt sem valószínű, hogy Rice lenne Washingtonban a Caligula. Okosabbak leszünk a várható külpolitikát illetően, ha már kiderül, hogy Rumsfeld védelmi miniszter megy, vagy marad-e.