Keserű pirulák a NATO-nak

Ha jól érzékelem, a magyar parlamenti pártok közötti politikai konszenzus a védelmi költségvetés drasztikus csökkentése kapcsán a legerősebb. Legalábbis én így értelmezem, hogy miközben a legnagyobb ellenzéki párt az alacsony védelmi költségvetés miatt siránkozik, a költségvetési vitához beterjesztett fideszes módosító indítványok közül több tovább csökkentené a honvédelmi büdzsét. A másik oldal, a szocialisták pedig valószínűleg abból indulnak ki, hogy Gyurcsány Ferenc ezt a pirulát már lenyomta Jaap de Hoop Scheffer NATO-főtitkár torkán, elrendezte a GDP 1,27 százalékát kitevő védelmi büdzsé ügyét, tehát jobb, ha nem bolygatjuk ezt a dolgot. Én sem tenném, ha nem érezném egyre kínosabbnak helyzetünket. Nem csupán azt, hogy ezzel a döntéssel hazánkon továbbra is rajta marad a "potyautasság" 1999-ben megszerzett bélyege, de azt is, hogy Magyarországon immár rendszeresnek tekinthető, hogy a szocialista-liberális koalíció csökkenti a honvédelmi kiadásokat.

És egyre kínosabbnak érzem a Zengőre telepítendő radarállomás körüli időhúzást is. Persze értem én, hogy egy frissen megalakult kormány igyekszik kitolni azt az időpontot, amikortól népszerűtlen döntéseket is kell hoznia, de arról azért lebeszélném a kormányzatot, hogy most - a Zengő-bizottság kiegészítő jelentése után - a mélyföldi területeken is vizsgáltassa meg a telepítés lehetőségét. A döntéshez szükséges információk ugyanis már rég rendelkezésre állnak: tudjuk, hogy a Zengő a lefedettség és a költséghatékonyság szempontjából az optimális hely; s tudjuk azt is, hogy a zöldekkel és a helyi társadalmi közösségek egy részével senki nem tudna semmiféle kompromisszumot kötni, mert irracionálisan és hamisan abszolutizálják a környezetvédelmi, illetve a helyi lokális szempontokat. S aligha hiszem, hogy a költségvetés kapcsán Brüsszelben bevetett gyurcsányi érvek (családi pótlék, nyugdíj, szociális támogatások társadalmi igénye), a Zengő kapcsán is újra alkalmazhatók lennének.

S végül ott van az iraki ad hoc koalícióból való kivonulás ügye, amelyet Nedzsef és Falludzsa (vagyis az iraki polgárháborúban való amerikai szerepvállalás) után nehéz lett volna nem támogatni. Magam is úgy gondoltam és gondolom, hogy az ilyen jellegű akciókban való részvételt a jövőben alaposabban meg kell fontolnia a magyar politikai vezetésnek. Az ad hoc koalícióból való kilépésünk ugyanakkor semmiképpen nem jelentheti azt, hogy kivonjuk magunkat a NATO szövetségi keretei között vállalt és tervezett iraki misszióból. Az Irakkal kapcsolatos döntés ugyanis, amelyet a "több NATO és kevesebb Amerika" parafrázissal is jellemezhetnénk, szerintem csupán korrigálja azt ma egközelítést, amely összemosta Magyarországnak az Egyesült Államokhoz, illetve a NATO-hoz fűződő viszonyát.

Az iraki kérdés magyar kezelésének azonban van egy másik, szerintem legalább ennyire fontos, regionális dimenziója is. Nem közömbös ugyanis, hogy a velünk egy stabilizációs körzetben szolgáló, vagy Irakban szintén jelen lévő régiónkbeli államok (például Lengyelország, Ukrajna, Románia, Szlovákia, Csehország stb.) miként élik meg az ad hoc koalícióból való távozásunkat, illetve NATO-keretek közötti visszatérésünket. Miként nem lehet közömbös ez annak a magyar politikai elitnek sem, amely szívesen látná hazánkat egyfajta regionális vezető szerepben.