Kit szolgálnak a szabványok?

A szabvány korántsem friss találmány: már Napóleonnak is ajánlották, hogy hadseregét olyan puskákkal szerelje fel, amelyek standardizált alkatrészekből épülnek fel. A franciák annak idején elutasították a javaslatot, mondván, a fegyver nem lehet igazán jó, ha gyártója nem érti a működését, s nem egyetlen ember végzi a teljes előállítást.

Később, az ipart forradalmasító, Ford által elindított futószalagos termelést épp a szabványosított alkatrészek tették lehetővé. Ma már a legtöbb szakember némi idegenkedéssel és bizalmatlansággal méregeti a nem standard elemekből épített gépeket: azok beszerzése ugyanis azt jelenti, hogy a vevő függő helyzetbe kerül a gyártótól. A szabványok tehát általában jók a vevőknek, hiszen ezzel korlátozzák az eladók termékdifferenciálási törekvéseit, ami élénkebb versenyhez és alacsonyabb árakhoz vezet. Így a gyártóknak korántsem mindegy, mi is kerül pontosan a követendő műszaki irányelvekbe. A lobbizás néha már vérre megy.

Van azonban olykor, hogy a szabvány valahogy fordítva sül el. Az 1974-ben a Sony a videójelek rögzítésére alkalmazott szalagos tárolóknál új eljárást vezetett be: a Betamax jó képminőséget biztosított, s a cég évi 30 ezer videomagnót adott el csak az Egyesült Államokban. Amikor a JVC ajánlatot tett a licenc megvételére, a monopolhelyzetét rövidlátóan őrző Sony elutasította azt, mire a konkurens saját VHS-technológiájával lépett piacra, amelynek a képminősége lényegesen rosszabb volt, ám sokkal olcsóban elő lehetett állítani.

Végül ez utóbbi technológia terjedt el, miután sokkal nagyobb mennyiségben, alacsonyabb áron voltak elérhetők a készülékek és a szalagok is. A VHS szabvány lett, a Betamax a feledés homályába merült. A fogyasztók olcsóbban rosszabbat kaptak.

A napokban hasonló csata látszik véget érni. Az egyik oldalon ezúttal is a Sony áll: a Blu-ray névre keresztelt új DVD szabványa 66 százalékkal több adatot tud tárolni, mint a NEC és a Toshiba által megalkotott HD-DVD, ám a nagy amerikai filmstúdiók mégis ez utóbbit választották. Indokuk egyszerű: a mai gyártókapacitások egyszerűbben, olcsóbban átállíthatók a műszaki értelemben kevesebbet tudó technológiára.

A Sony veresége azért is igen tanulságos, mert tanultak korábbi hibájukból: partnereket kerestek, és sikerült is maguk mögé állítani több nagy számítógépgyártó mellett a legnagyobb szórakoztatóelektronikai társaságokat is.

Hollywoodban azonban - a négy nagy, együttesen az éves DVD-gyártás 45 százalékát adó stúdió ellenállásán - megbuktak.

Mindez korántsem csak a szórakoztatóelektronikai ipar szűk szakmai vetélkedése: rámutat ugyanis, hogy a gyártás koncentrálódásával ma már néhány nagy gyártó határozhat a fejlődés irányáról. S azok főként saját érdekeiket nézve választanak.

A két vetélkedő formátum mindegyike a vörösnél rövidebb hullámhosszú, ezért nagyobb írássűrűséget lehetővé tevő kék lézer felhasználására épül, így az eddigi lejátszók, felvevők mindenképpen cserére szorulnak. Az új generációs berendezések gyártói pedig a tartalmak nagyrészét generáló filmstúdiók döntése miatt feltétlenül be kell hogy építsék készülékeikbe a HD-DVD szabványt.

Hiába tudják a készülékgyártók, hogy a felhasználóknak - az esetünkben lényegében azonos hozzáférési sebességen és az adatmegőrzési biztonságon túl - elsősorban a tárolókapacitás jelent értéket, a jobb Blu-ray óriási hátránnyal indul. Annak kezeléséhez ugyanis pluszfejlesztés szükséges, amely óhatatlanul megemeli a mindkét szabványt támogató készülékek árát.

Ráadásul ha egy fogyasztó - arra gondolva, hogy saját adatainak rögzítésére mégis a hatékonyabb eljárást választja - olyan készüléket vásárol, amely mindkét rendszert kezelni tudja, igen gyorsan zsákutcába juthat. Hiszen sohasem lehet biztos abban, hogy egy másik gépen adatai hozzáférhetők lesznek, mivel a Sony eljárásának támogatása nem lesz kötelező. Így ugyanazon adatmennyiség tárolásához több lemezt kell majd venni, ami az előállítás energia- és anyagigénye miatt jobban terheli majd a környezetet és többletköltséget jelent. A fogyasztók rosszabbat kapnak, drágábban. Az egyetlen nyertes a már ma is erőfölényben lévő globalizálódó filmipar lesz, amely most magának szerény áttérési költséget, a világnak pedig jókora többletkiadást harcolt ki.