Népszavazás Magyarországon: a populizmus diadala
Felelősen hazafias, modern baloldal áll szemben az elavult, hamis konzervativizmus képviselőivel - a népszavazási kezdeményezések bukása nyomán új lendületet vett 2006-os választási felkészülés során ez lesz a kormányfő és az MSZP retorikájának legfontosabb eleme. Gyurcsány Ferenc már a múlt hét közepén, a referendumot megelőzően is a fentieket hangoztatta, s a voksolás eredménye (eredménytelensége) bebizonyította: "praktikus" szempontból jól taktikázott.
1990 ősze óta tudjuk, "nép-nemzeti" alapon Magyarországon lehetetlen felemelkedni. Az első szabad választásokon Antall Józsefnek és az MDF-nek még öszszejött - talán a rendszerváltó hevület és a "kommunisták" iránt érzett kiábrándultság okán -, ám mindössze néhány hónap kellett, hogy a konzervatív ideológia akkor "menedzselt" változata megbukjon. Az, hogy a Fidesz 1998-ban nyert, nem cáfolja a tételt: Orbán Viktor pártja nem jobboldaliságának köszönhetően, hanem annak ellenére (az MSZP-SZDSZ kormány kapitális stratégiai hibái miatt) került a hatalomba.
A népszavazás második kérdésére adott válasz tanulsága: a "nemzeti" politizálásnak változatlanul csekély(ebb) a bázisa. Nem véletlen, hogy a Fidesz hosszas gondolkodás után karolta csak fel a jelentéktelen Magyarok Világszövetsége kezdeményezését - és akkor is azért, mert nem tehetett mást. Az Orbán-csapat közelmúltja ismeretében nem politizálhatott a határon túli magyar szervezetekkel szemben, a határon túli szervezetek pedig nem mehettek szembe a határon túli magyarokkal. A jobboldalon és az országhatárokon kívül senkinek sem volt választása - ezt illusztrálja a legutóbbi Magyar Állandó Értekezlet-ülés után elfogadott nyilatkozat -, noha minden érdekeltnek tisztában kellett lennie az ügy kockázataival.
Elsősorban azzal, hogy bár a kérdés elvi választ kívánna - amennyiben a "magyar nemzet" kategóriája létezik -, konszenzus erre vonatkozóan nincs. Az elmúlt tizenöt évben nem volt mikor megszületnie. A sokat vitatott "státustörvény" megalkotásakor ugyan körvonalazódni látszott valami - a jogszabályt fenntartásaik, kiegészítéseik hangoztatása mellett a szocialisták támogatták, s csupán a szabad demokraták ellenezték -, ám az MSZP rövidesen ráébredt: a "nacionalista" kártya kijátszásával rövid és - meglehet - hosszú távon is ütőképesebb lehet, mint a konszenzuskereséssel. Ennek volt folyománya a státustörvényhez kapcsolódó magyar-román megállapodás utáni - idegenellenes, szélsőjobbos -, huszonhárommillió román munkavállalós szuperdemagógia. Az akkori attak egyik ötletadója, úgy tudni, Gyurcsány Ferenc volt.
Ami az elmúlt hetekben kormányzati tájékoztató kampány címén történt, a 2001. decemberi akciósorozat egyenes folytatása. A kormányoldaliak az akkori tapasztalatok alapján úgyszólván biztosak lehettek benne, hogy a választópolgárok költségérzékenységére építő populizmus jelentős mértékben növelheti támogatóik számát. Az MSZP és az SZDSZ nem volt csapdában - utóbbitól senki nem várta, hogy a kezdeményezés mellé álljon, és előbbi sem okozott meglepetést -, "belpolitikailag" nem vállaltak rizikót. (A határon túli magyarok szerepe amúgy abszolút "mellékes". Az elemzett logika felől nézvést "rosszkor voltak rossz helyen". Igaz, ha megpróbálunk onnan is - kívülről - vetni egy pillantást a következményekre, iszonyú sötétnek mutatkozik a kép. Ez azonban a hazai haszon szempontjából nem számít. Ami, persze, rettenetes.)
A Fidesz hasonló logika mentén érvelt a kórházi privatizáció leállítása mellett. Míg az MSZP a "kettős állampolgárság" zsebekre vetített fiktív következményeivel boldogította a hiszékeny választót, addig az ellenzék legnagyobb pártja agyondrágított egészségügyi szolgáltatásokat vizionált. (Az oppozíciónak azért sem volt nehéz dolga, mert nálunk a magánosítás a "lenyúlás" címszó mellett szerepel a szinonimaszótárban.) Csakhogy a tétek súlya és jelentősége nem volt azonos.
A gazdasági populizmus tehát mindkét kérdésben diadalt aratott - másképpen. Ahhoz, hogy sikere teljes legyen, még 90 ezer igen szavazatra lett volna szükség. Ha ezek megvannak, a parlamentnek meg kellett volna semmisítenie az Alkotmánybíróság által már megsemmisített kórháztörvényt - hogy ezt hogyan lehetett volna megtenni, rejtély -, s a jelenleg állami és önkormányzati tulajdonban lévő egészségügyi intézmények privatizációját le kellett volna állítani. A kétharmad-egyharmados arány ugyanakkor a voksolás eredménytelensége ellenére is meggyőzően illusztrálja a választók érzékenységét. Mint ahogyan a második kérdésben az eredménytelenség húzza alá befolyásolhatóságukat.
Ami ezek után következik, nem lesz felemelő. Nem tartozom azok közé, akik a politikát szükségtelen rossznak, a politikai versenyt demokráciaidegennek, a politikusokat kizárólagosan érdekvezérelt, az értékeket elvető, a közjó fogalmának meghatározásától idegenkedő, gátlástalan utcai harcosoknak tekintik. Ezúttal azonban magam is úgy látom: a népszavazási kampányban a po-pulizmus és a demagógia burjánzása felülmúlt minden korábbi mértéket - és bejött. Márpedig ha így van, ha győzni ilyen egyszerű, akkor mostantól kezdve mindent szabad. Jó ideig hiába számítunk konszenzusra bármiben, ami fontos, legyen szó nemzet- vagy gazdaságpolitikáról, egészségügyi vagy közigazgatási reformról.
A szép emlékű Virág elvtárs klasszikus mondását átigazítva: nem szívesen lennénk most a saját helyünkben.
