Forrósodó szén-dioxid-problémák

Az európai vállalatok a versenyképességüket féltik, a környezetvédők pedig a további szigort hiányolják a január 1-jén startolt európai uniós emissziókereskedelmi rendszertől, de abban nincs vita, hogy Brüsszel valóban úttörő kezdeményezést indított a globális felmelegedésért felelős szén-dioxid kibocsátásának csökkentése szándékával. Az emissziós jogokkal folyó kereskedelem Európa-szerte 12 ezer iparvállalatot, közte 170 magyarországi céget érint, amelyek mostantól évente meghatározott kvótát kapnak arra, hogy mennyi szén-dioxidot bocsáthatnak ki. A probléma az, hogy a szén-dioxid-kibocsátás csökkenését csak akkor lehet biztosítani, ha a szükségesnél kevesebb kvótát osztanak szét, azaz az érintett cégeket többletkvóták vásárlására vagy az emisszió csökkenését eredményező fejlesztésekre kényszerítik. Márpedig ez pénzbe kerül, s a leginkább érintett nagy energetikai cégek az elmúlt egy évben számos becslést tettek közzé, mekkora áremelkedésre lehet majd számítani az emissziókereskedelem következtében.

Ehhez képest Magyarországon elmaradt a látványos összecsapás a kormány és a gazdasági szereplők között. A hazai szén-dioxid-kibocsátás ugyanis az elmúlt évtized első felében oly mértékben csökkent a gazdasági szerkezetváltás következtében, hogy ezzel Magyarország lényegében le is tudhatja emisszió-csökkentési vállalását, legalábbis a rendszer első, 2012-ig tartó szakaszában. Magyarországon kvótabőség van, s a többletkibocsátási jogok értékesítése komoly üzleti lehetőség. Az árakat alapul véve a hazai cégek között évente kiosztandó kvóták értéke elérheti a 65 milliárd forintot. Persze az árakat nagyban befolyásolhatja, hogy napi ügyletek csak február végétől indulhatnak el, s ezt követően válik láthatóvá az is, hogy az egyes vállalatok milyen stratégiát követnek majd kvótagazdálkodásuk során. Mindenesetre a szakértők arra számítanak, hogy közösségi szinten az ügyletek értéke havi több milliárd eurós lehet. Ezzel a rendszer a világ egyik legnagyobb árupiacává válik, ahol a tagállamok többségének vállalatai a vevői, ezzel szemben a magyar cégek inkább az eladói oldalon jelentkezhetnek.

Magyarország tehát akár nyerhet is, ám a rendszer életképességét hosszú távon megkérdőjelezheti, hogy az európai cégek érdeksérelme tartós lesz a közösségen kívüli vállalatokkal szemben. Ezen az sem enyhíthet érdemben, hogy Oroszország csatlakozását követően februárban az ENSZ égisze alatt megkötött kiotói emissziócsökkentési megállapodás is életbe lép, amely a kiindulópont volt az európai kvótakereskedelmi rendszer kidolgozásánál. Ne feledjük, a világ teljes szén-dioxid-kibocsátásának negyedéért felelős Egyesült Államok továbbra sem csatlakozott Kiotóhoz. Nem írta alá a megállapodást Kína sem, amely a teljes kibocsátást tekintve néhány évtizeden belül letaszíthatja az első helyről az Egyesült Államokat, s nem vesz részt a kiotói vállalások teljesítésében India vagy Brazília sem, amelyek kibocsátási potenciálja szintén óriási.

A szempontok egyértelműek: senki nem akarja cégei versenyképességét rontani azzal, hogy az alacsonyabb emissziót produkáló technológiák bevezetésére kényszeríti őket, csak Európa. Van is ebből vita bőven, elég Altero Matteoli olasz környezetvédelmi miniszterre gondolni, aki a decemberi Buenos Aires-i klímaértekezleten azt fejtegette, hogy Olaszország 2012 után nem kívánja alávetni magát Kiotónak.

A rövid távú hatásokat félretéve a végső kérdés az, hogy az európai uniós emissziókereskedelmi rendszer képes lesz-e olyan kedvező példát felmutatni, amely a többi kontinens országait is előbb-utóbb hasonló megoldásra sarkallhatja egy valóban globális probléma megoldása érdekében. A másik lehetőség, hogy a rendszer megmarad Európa nagy reményekkel induló, de zöldszempontból - legalábbis világviszonylatban - hatástalan, gazdasági téren pedig éppen a leginkább környezettudatos földrész versenyképességét romboló kísérletnek.