George W. Bush közgazdasági töréstesztje

A termelékenységjavulás elakadt, az energiaárak magasak voltak, a javarészt még a nagy válság idejéből származó technológiák tartalékai kimerültek, a javuló méretgazdaságosságból származó nyereségek elapadása pedig csaknem minden közgazdászt olyan előrejelzésre késztetett, hogy a gazdasági növekedés a későbbiekben gyengébb lesz, mint a múltban. A termelékenység - akkor már csaknem két évtizede tartó - stagnálása láttán okkal lehetett úgy érvelni, hogy az amerikai szövetségi kormány által vállalt társadalombiztosítási kötelezettségek - az állami nyugdíj (Social Security), az idősebbek, illetve a szegények gyógyászati ellátását fenntartó rendszerek (Medicare és Medicaid) - túlzott méretűek, ezért azokat vissza kell fogni.

Ez azonban akkor volt. Azóta végbement egy technológiai és innovációs robbanás, amely a termelékenységnövekedést a történelmi szintre emelte. Ma az amerikai gazdaság egy hatalmas távlatokat nyitó bio- és nanotechnológiai forradalom küszöbén áll. Ennek ellenére ismét hallhatók ugyanazok a felhívások, amelyek a szociális kötelezettségek visszafogását sürgetik.

A társadalombiztosítás matematikai modelljein dolgozó statisztikusok vélhetően még nem ismerték fel teljes mértékükben a technológiai forradalom hatásait. Tizenöt évvel ezelőtt egyetértés volt a tekintetben, hogy az amerikai állami nyugdíj nagy bajban van, és olyan beavatkozásra szorul, mint amilyen egy autó esetében a motor generáljavítása. Ma viszont a rendszer problémái olybá tűnnek, mintha valamelyik keréken a gumi alig észrevehetően eresztene: idővel meg kell javítani, ezt azonban nem nehéz véghezvinni, és nem is nagyon sürgős.

Akkor tehát felmerül a kérdés, hogy a Bush-kormányzat miért pazarol annyi időt és energiát az állami alapnyugdíj rendszerének radikális átalakítására mint meghatározó - és szemlátomást egyetlen - belpolitikai kezdeményezésére? Mindenki, aki aggódik a gyenge amerikai fiskális pozíciók miatt, az az állami alapnyugdíj viszonylag kis egyensúlyhiánya miatti megfontolásokat messze a fontossági sorrend végére helyezi. A problémák fontossági listájának élén a költségvetés általános, középtávú hiányát kellene kezelni, mivel a Bush-féle adócsökkentések utat nyitottak a Reagan-kormány idején tapasztalt, hatalmas költségvetési deficiteknek, amelyek az amerikai növekedés megnyomorításával fenyegetnek.

A prioritási sorrendben a következő megoldandó probléma: miként lehet hosszú távra rendezni a Medicare és Medicaid program finanszírozását. Ez azonban inkább lehetőség, mint probléma, főleg, ha arra gondolunk, milyen csodálatos dolgokra lesznek képesek az orvosok és az ápolónők egy-két generáción belül. Harmadikként az amerikai kormány költségvetésének általános részét kellene fenntartható alapokra helyezni, hogy az állami nyugdíjon kívüli része a későbbiekben is finanszírozható legyen, és kötelezettségeinek eleget tudjon tenni. Ez főleg 2020 tájékán válik fontossá, amikor az állami nyugdíjalaptól a szövetségi költségvetés már nem tud hiteleket felvenni.

Összességében megállapítható tehát, hogy az állami nyugdíjrendszer hosszú távú nehézségei - bár valósak - jóval kisebbek és távolibbak, mint a kormány előtt álló, közelebbi, nagyobb és fontosabb fiskális problémák. Ha a nyugdíjrendszer helyzetét az autógumi alig észrevehető szivárgásához hasonlítjuk, akkor a költségvetés általános részének finanszírozhatósága egy halaszthatatlan fékjavításnak látszik, a Medicare és a Medicaid állapota megfelel a sebességváltó lerobbanásának, a költségvetés általános hiánya pedig olyan, mintha éppen egy fának ütköztünk volna. Kérdezhetnénk, hogy milyen autós az, akinek lerobbant a sebességváltója, rossz a féke, és egy fának ütközött, s eközben az a legfőbb problémája az, hogy miként javíttassa meg a hátsó kerék alig észlelhető szivárgását? George W. Bush éppen ilyen vezető.

Arra van három elmélet, hogy a Bush-kormányzat miért összpontosít a nyugdíjrendszerre. Az első szerint egyszerű hozzá nem értésről van szó: Bush és belső köre egyszerűen nem tudja felfogni a szövetségi kormány egyéb fiskális problémáinak súlyát és mértékét. A második vélt ok ideológiai természetű: az elnök és az emberei valami miatt fontosnak érzik, hogy aláássák a Franklin Roosevelt alatt kimunkált New Deal intézményeinek sikerét. A harmadik elmélet szerint bürokratikus okokat kell keresnünk: amint a Medicare program keretében 2003 során bevezetett gyógyszertámogatás a szektor vállalatainak profitérdekeit szolgálta, úgy fognak a nyugdíjrendszer magánosításával kapcsolatos javaslatok is a Wall Street érdekeinek megfelelően testet ölteni.

Jelenleg egyetlen más fontos reform - mint például a jövedelemadónak az állambiztonság finanszírozása miatti megemelése - sem látszik esélyesnek arra, hogy erőre kapjon a Bush-rezsimben. Amire bátran fogadni lehet, az a hozzá nem értés diadala, mivel a Fehér Ház által irányított összes gazdaságpolitikai intézkedésnek ez a közös nevezője.