Újra sávszélen a forint árfolyama

2002 végén a forint árfolyama vészesen közeledett a sávszélhez. Ez a monetáris politika döntéshozóit súlyos dilemma elé állította. Abban az időben ugyanis önmagukban sem az inflációs kilátások, sem az akkor érvényes inflációs cél elérésének szándéka, sem az ezt a célt semmibe vevő fiskális politika nem indokolta volna az irányadó kamat további csökkentését. Sőt, egy akkortájt végrehajtott 50 bázispontos csökkentés - a majdnem két számjegyű államháztartási hiányra vonatkozó bejelentés árnyékában - kissé rontott is a monetáris politika hitelességén, legalábbis az elemzők szemében.

Ugyanakkor a jegybanknak az is feladata, hogy az árfolyamot a megállapodott, és csak a kormánnyal egyetértésben változtatható intervenciós sávon belül tartsa - ha kell, intervencióval, ha kell, kamatcsökkentéssel. Ez a feladat a jegybank alapfeladatával ellentétes monetáris politikai magatartást válthat ki. Így született az a mondás, mely szerint "a sáv szélén megszűnik a monetáris politika", azaz a törvénybe iktatott inkonzisztencia miatt e politika szükségképpen kiszámíthatatlanná válik.

Okkal lehetett akkor feltételezni, hogy az árfolyam nem éri el a sáv szélét, mert ha az árfolyam erősödni már nem, csak gyengülni tud (akár 30 százalékkal), akkor a felértékelési spekuláció nem kecsegtet semmilyen nyereséggel, a bukás veszélye viszont jelentős. Hogy 2003. január közepén mégiscsak kísérlet történt erre, az talán nem annyira arra vezethető vissza, hogy a devizakereskedők nem ismerték a jegybanktörvényt (ti. azt, hogy a sávot eltolni csak a kormánnyal együtt lehet), hanem inkább arra, hogy előbb-utóbb - racionális megfontolások által vezérelve - Magyarország is a lengyel utat választja, és megszabadul a még oly tág sávhatárok kötöttségétől és a szabad lebegtetésre tér át. Tévedtek.

2003 elején talán mindenféle szélsőséges piaci reakciótól mentesen el lehetett volna hagyni a sávokat, de év közepén ennek az ellenkezője történt: a leértékelés irányába történő eltolás. Az eredmény ismert. A forint ezt követő gyengélkedése sokáig tartott ugyan, de végül újra megvalósult az egész régióban érvényesülő trend: a felzárkózó gazdaságok valutáinak reál értelemben vett felértékelődése, ami akár nominális felértékelődéssel is járhat. És ezt a folyamatot nemcsak a reálgazdaság teljesítménye tartja fenn, hanem a szintén adottságként kezelendő tőkebeáramlás is, melyet - ahogy ezt a szlovák példa mutatja - az erőteljes kamatcsökkentés és a jegybanki intervenció sem képes feltartóztatni.

Ily módon Magyarországon valamivel több mint két év után az árfolyam újra a sáv szélét súrolja. Újra kiszámíthatatlanná válik a monetáris politika, pedig most éppen nincs ellentmondás a jegybank alapfeladata és az ezzel nem kompatibilis sávvédelmi feladata között. A legutóbbi jelentés 4,4-ről 3,6 százalékra csökkentette az év végén várható inflációra vonatkozó prognózist. Ez nemcsak teret enged a további kamatcsökkentésnek, hanem arra is utal, hogy az elmúlt időkben folytatott kamatmérséklési politika - amely az előző jelentésekkel összevetve kissé előreszaladt - valójában túl óvatos volt.

Masszív felértékelési támadástól talán most nem kell tartani, de attól igen, hogy a kamatcsökkentések folytatása önmagában nem vezet a forint gyengüléséhez. Ezt valószínűleg csak egy régión belüli kisebb devizapiaci sokk tudná kiváltani (ez ügyben a lengyel belpolitikai helyzet ad okot némi "optimizmusra"), vagy az, hogy néhány héten belül kiderül, az idei költségvetésben a piac által beárazottnál is sokkal nagyobb hiány várható.

Ez esetben gyorsan megfordulhat a piac hangulata, bekövetkezhet erőteljesebb gyengülés, újra megkérdőjeleződik a 2010-es euróátvétel, a megváltozott összetételű, bővített monetáris tanács kamatemelést kényszerül megszavazni. Ez bizonyára nem az a forgatókönyv, amely elvezet a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara után a bankszövetség által is kívánatosnak tartott 250-260 forint/euró céltartomány eléréséhez és tartásához.

A monetáris politikának a rövid távú válságkezelésen túl alighanem nem maradt más választása, mint továbbra is folytatni a középtávú kilátásokra koncentráló inflációs célkövetést, amely ilyen helyzetben és ilyen országban egyáltalán nem biztos, hogy alkalmatlan a stabilitás elérésére, sőt biztos, hogy most ennél jobb megoldás nincs.

A politika pedig rendületlenül hisz a hivatalos sávhatárok és kívánatos céltartományok stabilizáló, a gazdaságot orientáló erejében annak dacára, hogy a piac már többször ennek az ellenkezőjét bizonyította. Előre jelezni így viszonylagos biztonsággal csak az árfolyam volatilitásának növekedését lehet.