A demokratizálódás valódi útja az IMF-nél

A demokratizálásért lobbizó államok szeretnének nagyobb politikai befolyáshoz jutni, ha a valutaalapnak legközelebb döntenie kell valamely társ feltörekvő ország - Argentína, Brazília, Indonézia vagy Törökország - megmentéséről. (Bár a mostani piaci viszonyok kedvezőnek látszanak, ilyen időpont néhány állam számára bizonyosan elérkezik.) Időközben, amint elkerülhetetlenül körvonalazódik a legjobb gazdaságpolitikai gyakorlatról egy új "washingtoni konszenzus", a fejlődő országok szeretnék érezni, hogy ehhez - jól vagy rosszul - hozzájárultak.

Ezzel csak egyetérteni lehet. Az IMF érzékelt "demokráciadeficitje" komoly kihívás az alap politikai legitimációjával és a válságkezelő képességével szemben. Fel kell azonban azt is ismernünk, hogy a valutaalapnál az igazi demokratizálódás akkor jön el, ha a közepes jövedelmű fejlődő államok készek lesznek vaskos retorikájukat kemény pénzzel alátámasztani.

Erre éppen alkalmas lenne az idő, mivel az Egyesült Államok - mindenféle rivális nélkül - a világ legmeggondolatlanabb kölcsönfelvevője lett. Az USA jelenleg a világ teljes megtakarításának nem kevesebb mint 75 százalékát vonja el. Vele szemben ma olyan, korábban csődbe ment országok - mint Korea, Oroszország, Mexikó - úsznak a dollárban. Felvetődik a kérdés, hogy ezt a pénzt miért ne lehetne jó célra fordítani.

Ezeknek az országoknak meg kellene érteniük, hogy a gazdagok szavazati súlyának csökkentését célzó felhívások mindaddig naivnak - ha nem egyenesen rövidlátónak - minősülnek, amíg e mögé nem tesznek valódi pénzt. Ennek folytán pedig az IMF - amíg a kölcsönzési üzletágban tevékenykedik - csak annyit tehet, hogy igyekszik megfelelni a neki hitelezők elvárásainak. Ellenkező esetben ezek megvonják támogatásukat a valutaalaptól (és testvérintézményétől, a Világbanktól), így esetleg neki magának is adósságválsággal kell szembenéznie. Most az USA, Európa és Japán tartja kézben a befizetett tőke oroszlánrészét, ezért van aránytalanul nagy hatalmuk.

Mindennek természetesen nem kellene így lennie. Sok közepes jövedelmű ország központi bankja ma azért halmozza a dollárt, hogy meggátolja fizetőeszközének az amerikai valutához képesti felértékelődését. Kína a maga több mint hatszázmilliárd dolláros tartalékaival önmagában képes lenne az IMF többszöri feltőkésítésére. Rajta kívül a latin-amerikai országok összesített tartaléka elég lenne ahhoz, hogy kivásárolják a valutaalapból Európa részesedését.

Talán furcsának hat a felvetés, hogy magukkal a közepes jövedelmű országokkal kellene megfizettetni a pénzügyi megmentésük biztosítási díjtételeit, de valójában nem az. Nekik ugyanis jóval nagyobb téteket tartogat az IMF politikája, mint a gazdag országok számára. Sokan elfelejtették, hogy az alap valójában egy "szövetkezet" formájában lett életre híva, ennek alapján alig néhány évtizede megmentette Nagy-Britanniát, és Franciaország esetében is csaknem erre kényszerült. Ezeket az epizódokat hajlamosak elfelejteni az emberek, mert az alap forrásai időközben nem tudtak lépést tartani a tőkepiacok robbanásszerű, globális növekedésével. Emiatt ma nem jöhetne szóba egy olyan közepes hatalom pénzügyi megmentése, mint Olaszország vagy esetleg Japán (bár ennek szükségessége egy napon felvetődhet). Ily módon tehát lenne értelme a valutaalap működésén belüli súlyponteltolásnak, ha az eredeti "szövetkezeti" identitását helyre akarják állítani.

Felvetődik tehát a kérdés, hogy mit változtatnának meg a közepes jövedelmű országok, ha az alap nagy hitelezőivé válnának. Most szemlátomást egyetlen fejlődő állam sem szavazna egy hozzá hasonló ország javára indítandó nagy összegű mentőakció ellen, legyen az mégoly rosszul összeállítva. De vajon ezek az országok tényleg ilyen, válogatás nélküli bőkezűséget tanúsítanának akkor is, ha éreznék, hogy a szavazatuk tényleg számít, és valójában az ő pénzüket költik? Ez több mint kétséges.

Összességében tehát arra lehet számítani, hogy egy "demokratikusabb" IMF mentőakciói nagyban hasonlítanának a mostaniakhoz. A gazdaság törvényei végső soron mindig rákényszerítik a tékozló adós államokat a megszorító intézkedések meghozatalára. Ha egy ország mindig kölcsönkér, mint egy iszákos, és látja, hogy a hitelei hirtelen elapadnak, akkor nadrágszíj-megszorító intézkedésekre - adóemelésre, kiadáscsökkentésre vagy mindkettőre - kényszerül, akár egy nemzetközi végső hitelezővel, akár ilyen nélkül.

A nagy kérdés az, hogy az alap tevékenységét sokáig uraló gazdag országok ténylegesen leadnának-e valamit a hatalmukból. Ezt megtehetnék, és meg is kellene tenniük. A dolgon a fejlett államok keveset veszítenének, de sokat nyerhetnének. Ennyiben Amerika mai, hatalmas költségvetési és fizetési mérleghiányának van egy kedvező oldala is. A globális egyensúlyhiány és a feltörekvők erősödő hitelezői pozíciója ugyanis jó lehetőséget teremt az IMF irányításában végrehajtandó változás finanszírozásához. Hajtsuk végre ezt váltást most, mielőtt az alkalom elillan, és esetleg egy újabb válsághullám indul el.