Amiben mást hozott James Wolfensohn elnöksége

n A legfontosabb cselekedete az volt, hogy világossá tette a bank küldetését - azaz a fejlődő országok növekedésének előmozdítását és a szegénység visszaszorítását -, eközben felismerte a feladat óriási súlyát és a korábbi megközelítés elégtelenségét. Volt idő, amikor azt gondolták, hogy több tőke juttatásával meg lehet oldani a fejlődő államok problémáit. A nagy váltás 80-as években következett be, amikor a projektek szervezéséről áttértek a gazdaságpolitika irányítására: strukturális kiigazításokat hajtottak végre, azaz kereskedelemliberalizálást, privatizációt, makrogazdasági stabilizációt (ez utóbbi részeként inkább az árszínvonalra, semmint a foglalkoztatásra vagy a kibocsátásra összpontosítottak). Ez a politika azonban nem bizonyult sem szükségesnek, sem elégségesnek a növekedés kiváltásához; a kelet-ázsiai országok - amelyek ettől eltérő úton haladtak - gyorsabb növekedést értek le, és sokkal sikeresebbek voltak a szegénység visszaszorításában.

Wolfensohn irányítása alatt az intézmény sokrétű stratégia alkalmazására törekedett, amelyet "átfogó fejlesztési keretrendszer" néven foglaltak össze. A belső összefüggések már korábban is ismertek voltak, csak nem szenteltek nekik elég figyelmet. A növekvő falusi termelékenység vagy a piacnyitás keveset ér, ha nincsenek utak vagy kikötők. Egy maláriával fertőzött területen a szúnyogirtás növelheti a termelést és a termőföld-kihasználás hatékonyságát. Az egészségügy javításával az oktatás pénzben kifejezhető hozama is növekszik.

A Világbank azt is felismerte, hogy a fejlődő országok nemcsak a rendelkezésre álló erőforrások tekintetében különböznek a fejlettektől, hanem a tudásszintben is. Ez a körülmény egyre fontosabbá vált, amint a világ áttért a "tudás alapú gazdaságra". Ebben sikeresebb volt India és Kelet-Ázsia, ahol nemcsak az elemi szintű oktatásba fektettek hatalmas összegeket, hanem a közép- és felső szintű képzésbe is, főleg a műszaki és tudományos szakokon.

A Wolfensohn által indított korrupcióellenes kampány szintén jelentős szemléletbeli változást hozott, mert az állam karcsúsítása helyett annak megjavítása került előtérbe. A felismerés szerint a funkciójukban elbukott államok nem kisebb gátjai a fejlődésnek, mint a túlsúlyos államok. A Világbank által 1997-ben készített fejlesztési tanulmány már tükrözte azt a felismerést, hogy az államnak kiegyensúlyozott szerepet kell adni, és érzékeltette a kormány, illetve a piac korlátainak tudomásulvételét.

Wolfensohn alatt a Világbank ismételten kiállt az Egyesült Államok ellenében, amikor mind Clinton, mind Bush kormányzata hajlékonyabb elnököt szeretett volna látni az intézmény élén. Lawrence Summers pénzügyminiszter-helyettes módosíttatni akarta például a szegénységről szóló jelentést, a banknak azonban sikerült felülkerekednie csakúgy, mint amikor az USA el akarta nyomni az intézmény azon felhívását, hogy a szellemi tulajdonjogok védelmére fogadjanak el egy kiegyensúlyozottabb rendezést.

Mind a Bush-kormányzat, mind az EU nyilvánvalóan azt szerette volna, ha kevesebb bírálat éri a kereskedelmi rendszerüket, amely oly hátrányos a fejlődő államok szempontjából. Bush számára az is jól jött volna, ha a Világbank csendben elfogadja, hogy a legszegényebb államok adósságenyhítését az intézmény tartalékainak megcsapolásával hajtsák végre, mert így - hitelezési kapacitásának csökkenése miatt - a szegényekkel fizettették volna meg a legszegényebbek megsegítését. E törekvés ellenében a bank ismét a fejlődők oldalán lépett fel.

További fontos vívmány az, hogy megváltozott a Világbank és a hozzá segélyért folyamodó államok viszonya. Korábban az intézményre mint a neoliberális ortodoxia kikényszerítőjére tekintettek. A Wolfensohn fellépésekor már gyengülő és azóta tovább erodálódó hitelességű ortodoxia gyakran járt kéz a kézben a fejlett ipari államok nemzeti, nagyvállalati és pénzügyi érdekeinek érvényesítésével, legalábbis ez volt a közfelfogás.

Ennél is rosszabb volt, hogy a bank megszámlálhatatlan feltételhez kötötte a támogatást, és ez gyakorta aláásta a helyi demokratikus folyamatokat és a helyi tulajdonlás megteremtésére irányuló célokat. Amikor a belső tanulmányok igazolták, hogy a feltételek rendszere nem működik, akkor - Wolfensohn alatt - ettől fokozatosan eltávolodtak. A példát pedig az IMF is igyekezett átvenni, sőt továbbment, és kezdte megkérdőjelezni a tőkepiacok liberalizálásának célszerűségét, amely pedig korábban rendre a törekvéseinek középpontjában állt.

A Világbankra - legalábbis sokfelé - kezdtek úgy tekinteni, mint egy partnerre a növekedésért és a szegénység visszaszorításáért folytatott küzdelemben, nem pedig mint ellenfélre, amely a nyugati gazdasági törekvések és ideológia előmozdítását szolgálja. Wolfensohn erre gondolt, amikor kijelentette, hogy magát az érintett országot szeretné a vezetőülésbe tenni.

James Wolfensohn az óriási változások, a tumultus és a lehetőségek időszakában volt a Világbank elnöke, amikor véget ért a hidegháború, végbement a posztkommunista átalakulás és kirobbant az ázsiai - később globális - pénzügyi válság. A fejlődő világban élők iránti elkötelezettsége fertőző volt, ennyiben látványos, továbbviendő örökséget hagyott az utódjára.