Eljött az ideje a közgazdászok új világrendjének
Az eszköztár egyik fontos kitétele szerint bíznunk kell a piacban, hogy majd megoldja a problémáinkat, és nem kell attól tartanunk, hogy a kicsi (vagy akár a nagy) változásoknak jelentős hatásuk lesz. Eszerint egy műszaki ugrás, amely a jól képzettek bérét megemeli, majd másokat is arra késztet, hogy képzettséget szerezzenek, amellyel helyreáll az egyensúly, és az egyenlőtlenség nem válik túlságosan naggyá.
A feltevés alapján egy alacsony termelékenységű ország vonzó hely lesz a közvetlen külföldi tőkebefektetések számára, a növekvő tőke/munka hányados nyomán pedig ott emelkedni fog a termelékenység. Marshall eszköztárát használva bárhová nézünk, azt látjuk, hogy az egyensúly helyreállásával a dolgok a normál állapotukba kerülnek, kompenzálva, illetve csillapítva a sokkhatásokat és a zavarokat.
Marshall közgazdaságtana csodálatos pályát futott be, és segítette a közgazdászokat abban, hogy értelmet adjanak a világ dolgainak. Utóbb mégis olyan érzésük támadt, hogy a dolgok megértéséhez és a haladáshoz valami újra lesz szükség: az egymást erősítő pozitív hatások, a küszöbértékek, a pillangóeffektus közgazdaságtanára, amely szerint kis változások óriási hatással járnak.
Ez talán mindig is így volt. Az alig néhány évszázad előttivel összevetve ma a hihetetlen bőség világában élünk. Két generáción belül egyetemleges lesz az írástudás. Technológiai haladás persze három évszázada is volt. Elég utalni a mechanikus órára, a vízimalomra, az ágyúra, a gyors vitorlás hajóra, az évente háromszor aratható rizsre, a spanyol dombokon is tenyészthető merinói juhra. Ezek az innovációk azonban csak a lakosság lélekszámát növelték, nem az átlagos életszínvonalát.
Ha ma egyenlő arányban osztanánk fel azt, amit világszerte termelünk, akkor az az ipari forradalom előttihez képest tízszeres, húszszoros, vagy százszoros életszínvonalat jelentene? Van-e a kérdésnek egyáltalán értelme? David Landes a 19. század első felének leggazdagabb embereként számon tartott Nathan Meyer Rothschild esetére hivatkozik, aki az ötvenes éveiben egy fertőzött tályog miatt halt meg. Ha megkérdeznék tőle, hogy Európa pénzembereként kívánna-e élni, vagy ma, jóval szerényebb körülmények között, de harminc évvel tovább, hogy a dédunokáit is láthassa, vajon mit választana?
Nem kétséges, hogy ma egy rendkívüli egyenlőtlenségekkel terhelt világban élünk. Kínában, a Tang-dinasztia birodalmának központjában vannak családok, amelyek két hektár föld terméséből és egy kecskéből kénytelenek megélni. A világ más részén vannak családok, amelyek ezt a gazdaságot egynapi bérükből meg tudnák venni.
Marshallnak a komparatív statisztikán, a kínálati és keresleti görbék eltolódásán alapuló közgazdaságtana csaknem használhatatlan ezen jelenségek értelmezéséhez. Miért stagnált olyan sokáig a globális átlag-életszínvonal? A gazdasági növekedési ráta miért emelkedett ilyen gyorsan és ilyen erősen? Hol van a találmányok, az innováció, az adaptáció és terjesztés közgazdaságtana? Mindez Marshallnál nem található meg.
Robert Solow és Moses Abramovitz már generációkkal ezelőtt kimutatták, hogy Marshall eszköztára elégtelen a modern gazdaság növekedésének megértéséhez. A növekedés forrását nem a kínálat és a kereslet mozgásában, az erőforrások hatékony allokálásában kell keresni, hanem a technológiai és a szervezési változásokban, amelyről a mai közgazdászoknak túl kevés mondanivalójuk van.
Gazdaságtörténészek - mint Ken Pomeranz - helyesen mutatnak rá arra, hogy az ipari forradalom előtt az eurázsiai kontinens civilizált részei között viszonylag kicsi volt az eltérés az átlagos életszínvonalat tekintve. A 17. század vége felé a Jangce vagy a Temze völgyében élő parasztnak ugyan más volt az életstílusa, de nem lehet világosan megmondani, hogy jobb volt, vagy rosszabb. Két évszázaddal később ez már nem volt igaz. A 19. század vége felé Nagy-Britanniában és az ipari forradalom által érintett más országokban a történelem során először fordult elő, hogy az átlagos életszínvonal fényévnyire volt a megélhetésnek bármely neo-malthusianus mércével számított szintjétől. Az ipari korszak látványos eredményeit annak ellenére sikerült elérni, hogy a nemzeti jövedelmek jelentős hányada a korrupt, dekadens és tékozló arisztokrácia fényűzésére ment el. Az életszínvonalat sem a lakosságnak a fizikai erőforrásokat erősen megterhelő megháromszorozódása, sem a brit-francia háborúk sorozata nem tudta megtörni.
Hogyan történt mindez pontosan? Mi volt az a kis különbség, ami olyan sokat számított? A közgazdászok most kezdenek ráébredni, hogy a velük szemben álló legérdekesebb kérdések valójában mindig is túl voltak a marshalli eszköztárral megragadható szinten. Teljesen nyilvánvaló, hogy a közgazdaságtannak - ha sikeres és fejlődőképes akar lenni - már egy generáció múlva is a maitól nagyon különbözőnek kell lennie.
