A kínai árfolyamreform és hatásai

Maga az aktus nem jár hirtelen változásokkal. Az évek óta 8,28-as árfolyamon a dollárhoz fixált jüant (hivatalos nevén a renmimbit) két százalékkal felértékelték, a továbbiakban pedig a jegybank szűkszavú, többféle értelmezést is lehetővé tevő kommentárja szerint egy kosárhoz viszonyítva állapítják meg a napi fixingeket. A dollár-jüan árfolyam az előző napi fixinghez képest mindennap legfeljebb 0,3 százalékkal térhet el, a kosárban levő többi deviza pedig egy "a jegybank által meghatározott" sávban mozoghat. A kosár összetétele, az egyes devizák súlyai nem ismertek, mint ahogy az sem teljesen világos: a napi ármozgási limit egy évekre állandóként rögzített kosárárfolyamra vonatkozik, vagy éppen ellenkezőleg, egy fura (és alkalmasint extrém ütemű) csúszó felértékelés intézményi feltételeit teremti meg.

Kínáról egyszerre sokat és keveset tudunk, és amit igen, azt is tévedések és túlzottan leegyszerűsítő sztereotípiák tarkítják. Ilyen például, hogy Kína növekedését az exportja húzza, hogy kereskedelmi mérlegének többlete nagy, hogy a kínai gazdaságpolitika habozik megnyitni országát a szabad piacgazdaság erői előtt, ráadásul mesterségesen gyengén tartja a devizáját, hogy reformok híján így őrizze meg globális versenyképességét. Az igazság ehhez képest árnyaltabb. Kína külkereskedelme valóban szufficites, viszont az Egyesült Államokkal folytatott áruforgalmát kivéve ez az egyenleg számottevő, igaz, zsugorodó hiányt mutat. A hiány egy része a Délkelet-Ázsiában kialakult munkamegosztás keretében ráadásul olyan régióval szemben áll fenn, amely országai de facto (vagy akár de jure is) szintén a dollárhoz rögzítéstől igyekeznek stabilitást vinni az 1997-es válságban megbillent pénzügyi rendszerbe. Emellett megjegyzendő, hogy a kínai kivitel majd akkora része kerül Európába, mint Amerikába, és hogy a növekedést a 12 százalék körül pörgő kiskereskedelmi forgalom, valamint a 25 százalékos beruházási dinamika is húzza.

Bár Kínát makroökonómiai teljesítménye és a világban elfoglalt helye sikerországnak tünteti fel, a gazdaság még mindig csupán rendkívül alacsony hozzáadott érték előállítására képes, s mindezt csak a természeti környezet katasztrofális rombolásával. További problémát jelent a rossz hitelekkel és elégtelen kockázatkezeléssel megáldott bankrendszer, amely sok esetben nem nyereségorientáltan, hanem az állam meghosszabbított karjaként, gazdaságpolitikai intézkedések végrehajtójaként funkcionál. Ha Kína - a képmutató amerikai kereskedelempolitikai nyomásnak engedve - a közeljövőben hirtelen teljesen felszabadítaná árfolyamrendszerét, az az ország beteges pénzügyi közvetítői rendszerében komoly zavarokat okozna.

A sztereotip gondolatok viszont sokszor nem veszik figyelembe azt a szerepet, amelyet Kína a többi, felértékelési nyomás alatt álló devizát menedzselő országgal együtt a nemzetközi pénz- és tőkepiacokon játszik. A régió devizatartalékai a szufficites külkeregyenleg, valamint a tőkebeáramlás nyomán rohamosan emelkednek. Kínáé például az elmúlt három évben kétszázról hétszázmilliárd dollárra hízott. A felhalmozott tartalékokat a jegybankok a kötött árfolyamnak megfelelően nagyrészt dollárkötvényekbe fektetik, mesterséges és rugalmatlan keresletet teremtve az amerikai állampapírok iránt, extrém alacsony szintre kényszerítve a világ legfőbb kamatreferenciájának számító amerikai hozamokat. Az alacsony kamatszint a szokásos transzmissziós csatornán keresztül végiggyűrűzik a gazdaságban és a tőkepiacokon, felhajtva a globális kötvény-, részvény-, sőt ingatlanárakat is. Az vitatott, hogy ez az árnövekedés tekinthető-e lufinak, abban viszont konszenzus van, hogy magasabb globális kamatszint komolyan megkérdőjelezné a jelenlegi kötvény-, részvény- és ingatlanárak jogosságát.

Itt válik kritikussá, hogy a fix árfolyamával magára szabott kényszerből a világ konszolidálásán ügyködő Kína és régiós társai hogyan lépnek tovább árfolyamrendszerük rugalmassá tételében. Ha az árfolyamok lebeghetnek, akkor intervencióra sincs szükség, és nem áramlik ki tőke az ázsiai jegybankokon keresztül a világ tőkepiacaira. Ez, egyéb tényezők változatlansága mellett, magasabb kamatot, visszaeső kockázatvállalási hajlandóságot és ezen keresztül alacsonyabb árfolyamokat jelent. Jelenleg axiómaszerűen tartja magát az a vélekedés, hogy a mostani paradicsomi állapot "még egy ideig" fennmarad. Hogy az utána következő periódus mikor jön és mit hoz, senki nem szeretné átgondolni.