Termelői integrációval az árharc ellen

A Parmalat értékesítési tendere többfordulós volt, az Alföldi Tej Kft. mégis csak a végén szállt be a versenybe. Mi játszott közre a hirtelennek tűnő döntésben?

Egyszerűen az, hogy a felszámolás alatt álló tejipari társaság eladóvá vált, és a korábban pályázó, A-Tej Kft. elnevezésű konzorcium ajánlata nem felelt meg, majd e cég vissza is lépett. Ekkor az ügyet az AT „bölcsek tanácsaként” működő stratégiai testülete elé vittük, amely kedvezően ítélte meg a vételi terveket. Később a taggyűlés is felhatalmazást adott arra, hogy vásároljuk meg a tenderanyagot. Kétségtelen, hogy a helyzetfelmérésre és a tényleges pályázat elkészítésére nem sok időnk maradt, hiszen a döntés és a 100 millió forintos bánatpénz befizetése, illetve a pályázat benyújtása között körülbelül tizenöt nap telt el.

Kollégái a mezőgazdaság iránt elkötelezett, de többnyire heves vérmérsékletű szakembernek ismerik. Parmalat-ügyben miként érvelt befektetőtársainak?

Azt tartom, hogy egy-egy rendszer akkor működik jól, ha van benne „motor, kuplung és fék”. A csapatunkban általában a motor szerepét töltöm be, de a Parmalattal kapcsolatban a szokásosnál óvatosabb voltam. Megfogalmazódtak olyan vélemények is, amelyek szerint a vásárlás előtt a tejipar és a Parmalat részletes átvilágítására lett volna szükség, de erre nem maradt időnk. Más oldalról viszont cégvásárlási nyomás alatt álltunk, mert több termelőtársam is attól tartott, hogy az AT-nél „kisgömböcszindróma” alakulhat ki. Egyre több gazdálkodó csatlakozott ugyanis hozzánk, így az általunk értékesített tej mennyisége mára elérte a 400 millió litert, ez az éves magyar termelés csaknem egyharmada. Ezért saját feldolgozó nélkül előállhatott volna olyan helyzet, hogy kiszolgáltatottakká válunk a hazai tejiparral szemben a jelentős tejtömeg elhelyezési kényszere miatt. Így ahelyett, hogy a gazdálkodói integráció révén érdemben befolyásolhattuk volna a hazai nyerstejpiacot, előbb-utóbb kipukkadunk.

Ön a hódmezővásárhelyi Hód-Mezőgazda (HM) Rt. egyik vezetője is, és saját tehenészetet is tart fenn. Ezután melyik feldolgozónak adja el a HM-nél és a magángazdaságban megtermelt tejet: a Parmalatnak, vagy a konkurens cégeknek?

Közvetlenül az Alföldi Tej Kft.-nek, amely a logisztikai előnyök, a földrajzi közelség alapján dönti el, mely cégnek értékesíti az általa koordinált tejmenynyiséget. Ha például a Hódmezővásárhelyhez közelebb lévő szegedi Soléval meg tudunk állapodni a megfelelő feltételekben, a cég makói vagy szegedi gyárába is szállítunk tejet. Ugyanez a helyzet számos más esetben, hiszen az AT székhelye Debrecenben van, 152 tagjának nagy része pedig nem a Dunántúlon, hanem Kelet-Magyarországon termel. A Parmalat megvétele azért is előnyös számunkra, mert az elmúlt harminc-negyven évben a tejipar nem engedett betekintést a szállítási, logisztikai ügyekbe, így a tejtermelők a felvásárlási áralkukban is kiszolgáltatott helyzetben voltak. Mi a Parmalatnál már látjuk, mit jelent mondjuk Mórról, Szolnokról vagy éppen Hajdúhadházról Székesfehérvárra vinni a tejet.

A közelmúltban egy szakmai fórumon úgy fogalmazott: azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy két-három éve nem számolta fel saját állatállományát. Ennyit javult volna a hazai tejpiaci helyzet, hogy most már nemcsak a tejtermelésben, hanem a -feldolgozásban is hosszú távú üzletet lát?

E megállapítással azt akartam érzékeltetni, hogy nem lehet mindig panaszkodni, hanem a döntésekért magunknak, a termelőknek is vállalnunk kell a felelősséget. Kétségtelen, hogy az elmúlt néhány évben kétszer is rosszul ítéltem meg a helyzetet. Először 2000–2001-ben, amikor olasz befektetők érdeklődtek a magyarországi tehenészeti telepek iránt, de a sajátomat nem adtam el, mert az akkori konjunkturális tejpiaci viszonyok tartósnak tűntek. A körülmények azonban rosszabbodtak, és tavaly már országos (tej)demonstráció robbant ki. Egy kecskeméti nagygyűlés megszervezésével a megmozdulásokban én is vezető szerepet vállaltam, és elértük, hogy az állam a tejtermelőknek milliárdos nagyságrendű plusztámogatást nyújtson. Az agrártárca többek között vállalta, hogy literenként 40 forintért felvásárolja az úgynevezett tejkvótát, így az állattartásból ismét ki lehetett volna szállni. Mivel ezzel a lehetőséggel akkor sem éltem, ma már azt mondom: próbáljunk inkább olyan termelői közösségeket szervezni, amelyekkel érvényesíthetjük érdekeinket a piac többi szereplőjével szemben. Ennek szellemében jött létre az AT is.

A termelőknek azonban ma sincs arra pénzük, hogy tejgyárat vegyenek és működtessenek. A Parmalat-vételhez az AT-nek is négymilliárd forintos MFB-hitelre volt szüksége, amelyet az állami bank – nyilvánvalóan óvatosságból – csak százszázalékos költségvetési garanciavállalás mellett volt hajlandó folyósítani. Valóban ilyen kockázatos a Parmalat-ügylet?

Igen, de ma nemcsak a Parmalat van nehéz helyzetben, hanem a többi tejipari cég is, hiszen várhatóan csaknem mindegyikük negatív szaldóval zárja az évet. Az MFB nyilvánvalóan jól látta, hogy a Parmalat most alultőkésített, és tevékenysége sem sikertörténet. Ezért biztosra vehető, hogy nem nyújtott volna hitelt, ha Gráf József agrárminiszter nem jár közben a kormánynál a mi termelői integrációnk támogatása érdekében. E háttér nélkül a székesfehérvári cég ma nem a miénk lenne.

Korábbi nyilatkozatában azt sejtette, hogy valójában nem jövedelmet, hanem tejelhelyezési biztonságot várnak a Parmalattól. Végül is mi a konkrét céljuk?

Elsődlegesen valóban nem arra koncentrálunk, hogy a cég mekkora nyereséget ér el. De az sem igaz, hogy csak a tejelhelyezési biztonság miatt vásároltunk gyárat. Ugyanis eddig sem az volt a bajunk, hogy nem tudtuk eladni a tejet. Inkább azzal küszködtünk, hogy termelői integrációként sem volt kellő ráhatásunk a piacra, és kiszolgáltatott helyzetben tárgyaltunk a tejipari cégekkel. A Parmalat-tulajdonlástól most azt várjuk, hogy érdemben befolyásolni tudjuk a hazai tejpiaci árakat.

Milyen mértékű lehet ez az árszabályozó szerep?

Természetesen nem akarunk felvállalni olyan elvtelen árversenyt, amelyben – miként az elmúlt évek tapasztalatai bizonyítják – a feldolgozók egymás alá ígérnek a kereskedőknek tett árajánla-tokban. Ennek ugyanis az lett a vége, hogy mindegyikük veszteségesen adta el termékeit, a kieső bevételt pedig az állattartókon próbálta behozni. Tulajdonosként kezdünk „belelátni” a tejipari számokba, és ma úgy ítéljük meg, hogy jövőre 66-67 forintos literenkénti felvásárlási tejárat tudunk majd fizetni a gazdálkodóknak az idei 65 forint körüli várható átlagár helyett. Erre alapozva megbízható, jó minőségű termékeket szeretnénk gyártani és értékesíteni a fogyasztóknak.

Az idei események viszont azt igazolják, hogy más cégek éppen ellentétesen gondolkoznak.

A Csányi Sándor OTP-vezér tulajdonában lévő pécsi Új-MiZo és az azzal most fuzionáló szegedi Sole például literenként 57 forintos árat akart rákényszeríteni a termelőkre. Így miként lehet általános piaci tejáremelést elérni?

Egyáltalán nem tartom reálisnak e cégek árpolitikáját. Ez is azt tükrözi, hogy a hazai feldolgozók még mindig úgy képzelik: csak akkor használhatják ki jól a kereskedelmi értékesítési és beszállítási lehetőségeket, ha árharcba bocsátkoznak, és azt megnyerik. Biztosra vehető, hogy a mai indokolatlan verseny újabb cégek bezárásához vezet.

A felszámolás során a Parmalat is elvesztette korábbi piacai jó részét. Miként tudják így felvenni a versenyt a piacvezető Sole-MiZóval, vagy az előbbi két cég fúziója miatt második helyre szorult holland érdekeltségű Frieslanddal?

Olyan új áruféleségekkel akarunk kilépni a piacra, amelyek ár- és értékaránya elfogadható. Megítélésünk szerint a hazai cégeknek nem érdemes tovább versenyezniük, ha nem tudják meggyőzni a kereskedőket és a fogyasztókat arról, hogy a magyar tejtermékek „megérik a pénzüket”. Nyitni akarunk az exportpiacok felé, de elsődlegesen továbbra is a belföldi értékesítési lehetőségekre koncentrálunk. A Parmalatnál most az a legfontosabb, hogy minél jobban kihasználjuk a kapacitásokat, mivel a cég a felszámolás ideje alatt számos beszállítóját elvesztette. A jobb hatékonysággal költségeinket is optimalizálhatjuk.

Ma már jobban kell figyelniük az importra is, hiszen a külföldi áruk piaci részesedése meghaladta a tíz százalékot. Hogyan lehet védekezni a sokszor dömpingáras behozatal ellen?

Azt kell tudatosítani a magyar fogyasztókban, hogy az olcsó külföldi termékek megvásárlásával nem azt kapják, amit valójában venni akarnak. Ezzel párhuzamosan a hatóságoknak kötelességük lenne, hogy a gyenge minőségű, ellenőrizetlen termékeket kitiltsák az országból. Jó példaként szolgál Lengyelország, ahol legalább két-három olyan szervezet működik, amelyeknek az a dolguk, hogy a határokról visszafordítsák a kifogásolható szállítmányokat. Hasonló jellegű (tej)termékvédelemre lenne szükség Magyarországon is a piaci pozíciók megőrzéséhez. Azt tapasztaljuk, hogy ennek érdekében az agrártárca megtette az első lépéseket.

Ha a terveik megvalósulnak, hol lesz a Parmalat helye a magyar tejpiacon?

Szeretnénk, ha 5-6 százalékos mai piaci részesedésünk rövid időn belül 10-12 százalékra bővülne. Ehhez 7 milliárd forintos éves árbevételünket 15 milliárdra akarjuk növelni. Ezzel az első öt-hat feldolgozó közé kerülnénk a tejtermékpiacon.

Mélykúti tibor

43 éves. Debrecenben szerzett agrármérnöki diplomát, majd egy mezőgazdasági szövetkezet főagronómusa lett. Később a Magyar Cukor Rt. mezőhegyesi gyárában és a Baywánál dolgozott. A hódmezővásárhelyi Hód-Mezőgazda Rt.-nél 2000-től tölti be a kereskedelmi igazgatói posztot. Az Alföldi Tej Kft.-nek 2003 óta ügyvezető igazgatója, amikor a Csongrád megyei gazdálkodók beléptek a Hajdú-Bihar megyében alapított termelői szerveződésbe.