Európa határai

Európának kell hogy legyenek határai – jelentette ki a napokban Nicolas Sarkozy francia belügyminiszter, hozzátéve: ellenzi Horvátország, Macedónia, Ukrajna vagy más új országok felvételét (a már „lejátszott meccsnek” tekinthető Románia és Bulgária esetében nagyvonalúbban nyilatkozott). Sarkozy szavai akkor is figyelmet érdemelnek, ha alapvetően belpolitikai indíttatásból, a 2007 tavaszi elnökválasztásra készülődve beszélt Európa határairól, beleszőve a témát a francia közjogi rendszer átszabásától az EU-alkotmány karcsúsításáig terjedő nagyszabású víziójába. A francia politikai élet fenegyereke szerint a további bővítés előtt konszolidálni kellene az uniós intézményrendszer működését. Az uniós alaptörvény körül évek óta tartó mizéria és a 2007–2013-as büdzsével kapcsolatos kínlódás fényében aligha állítható, hogy nyitott kapukat döngetne.

Az európai gazdaság számára elvben az a jó, ha minél nagyobb az egységes belső piac, minél több országban érvényesülnek egységes szabályok a versenyjogtól a fogyasztóvédelemig, a szabadalmaktól a vámpolitikáig. A vállalati szféra tehát a bővítésben érdekelt, és különösen igaz ez a potenciális új tagokkal szomszédos vagy azokhoz közeli Magyarországra. Tudomásul kell venni azonban, hogy ha az intézményi, döntéshozatali reformok nem tartanak lépést a bővítéssel, akkor az új országok felvétele az egész rendszert a végletekig lelassíthatja, és így összességében mindenki rosszabbul jár. A bővítés kontra mélyítés dilemma kezdettől fogva az európai integráció alapkérdése volt, és a tíz ország 2004-es felvétele minden korábbinál aktuálisabbá tette az erről való gondolkodást. (TG)