Készen áll-e Bernanke a nagy kihívásokra?
Mindez nem bizonyítja Bernanke felkészültségét arra, hogy biztosítsa az egészséges amerikai növekedést a következő évekre, és eljátssza azt a vezető szerepet, amelyre a világnak szüksége van. Mai ismeretek szerint és az érvényes normák alapján jó munkát fog végezni. Sajnos azonban előfordulhat, hogy ez nem lesz elég.
John Maynard Keynes egyszer azt mondta, a monetáris politika úgy hat, mint a madzag, amelyet a központi bank meghúzhat (azaz megemelheti a kamatokat), ha meg kell fékezni a nem tartható módon száguldó gazdaságot. Nem tudja azonban megtenni a központi bank, hogy a madzaggal lökést adjon a gazdaságnak, ha leállt a növekedés, mert a kamatok csökkentése nem elégséges a kereslet élénkítésére, ha komolyan megrendült a bizalom. Ilyen esetben recesszió a jegybank legjobb akarata és erőfeszítései ellenére is bekövetkezhet.
Közgazdászként Bernanke az 1930-as évek világméretű depressziójának elemzésével szerzett nevet magának, s ez fontos szakértelemhez juttatta, mivel egy központi bank legfontosabb feladata, hogy megelőzzön ilyen súlyos katasztrófákat. Az 1929-es tőzsdei összeomlást követő nagy depresszió idején a munkanélküliség számos országban meredeken emelkedett, mégpedig egy súlyos defláció kíséretében. Az Egyesült Államokban a fogyasztói árak 27 százalékkal csökkentek 1929 és 1933 között, ez utóbbi évben a munkanélküliségi ráta elérte a 23 százalékot.
Bernanke „adósságdeflációs” elmélete szerint a fogyasztói árak összeomlása volt a nagy depreszszió egyik oka, mert a defláció megemelte a tartozások reálértékét, és ez nehezítette az adósságok visszafizetését. Mint egyik munkájában kimutatta, az amerikai farmok 45 százalékának volt hátraléka a jelzáloghitelek törlesztésében 1933-ban, egy évvel később pedig az amerikai városokban szökött magasra a lakás-jelzáloghitelek megtagadása.
Bernanke azt is kimutatta, hogy egy ország annál jobban boldogult, minél gyorsabban adta fel az aranystandard-kötöttségeit. A ragaszkodás a nemesfémalaphoz magában hordta a deflációs monetáris politikára irányuló késztetést, mert magas kamatszintre volt szükség, ha azt akarták elérni, hogy a betéteket a bankban tartsák, és ne váltsák azt át a fedezetüket adó aranyra. Amint egy ország megszüntette az aranyra való kötelező átváltást, nyomban megnyílt az út a monetáris expanzió előtt, és lassan véget ért a defláció.
A nagy válság témakörében folytatott látványos kutatásai azonban nem jelentik azt, hogy Bernanke képes is lenne megelőzni a következő recessziót vagy depressziót, mert a defláció megállítása aligha oldja meg az összes problémát. Az USA feladta az aranyalapot 1933-ban, és a Fed egy évvel később 1,5 százalékra szállította le a leszámítolási kamatlábat, ezzel a defláció nagyjából véget is ért, a munkanélküliség azonban a második világháborúba való belépés előtt nem ment tartósan 15 százalék alá.
Bernanke emiatt óvatosságra kényszerülhet a múltra vonatkozó kutatásainak általánosításával, mint ahogy a katonai stratégák is rosszul teszik, ha az utolsó háború csatáinak ismételt megvívására összpontosítanak. Mindez nem jelenti azt, hogy a múltat egyszer és mindenkorra figyelmen kívül kellene hagynunk. Az Amerika-közi Fejlesztési Bank (IADB) vezető közgazdásza által irányított kutatás például egyszerre tárt fel fontos analógiákat és eltéréseket a nagy depresszió és az utóbbi 25 évben a feltörekvő országokat sújtó válságok között. A nagy válság alapvető tanulságai sok országban megismétlődtek, mégpedig a pénzügyi piacokat érő sokk, a rá következő gyors GDP-hanyatlás formájában. Az eltérés ott van, hogy az 1980 utáni válságok alkalmával a defláció helyett gyorsuló infláció kísérte a kibocsátás csökkenését. Az említett bank tanulmánya ezért megállapítja, hogy a nagy depresszióra kidolgozott, Bernanke-féle „adósságdeflációs” elmélet az utóbbi idők válságaira nem alkalmazható.
A Fed új vezetője emellett a gazdaságban olyan sebezhető pontokat örököl, amelyek történelmi összehasonlításban szokatlanok, és amelyek nem voltak jelen a 30-as évek nagy válsága előtti időben. Most például az USA (és a világ) történetében a legnagyobb ingatlanpiaci boom késői fázisában vagyunk. Ezzel szemben 1925 és 1929 között az amerikai lakásárak enyhén csökkentek, a piac pedig eseménytelen volt. Emellett jelenleg az olajárak alakulására irányuló várakozások alapvető változását tapasztaljuk: az árak nemcsak magasak, hanem a határidős jegyzések szerint a következő években ilyen szinten is maradnak. Ezzel szemben az 1929-et közvetlenül megelőző időben az olajárak nyomottak voltak, az 1925–26-os olajőrülethez képest pedig – reálértéken véve – 50 százalékkal alacsonyabb szinten álltak.
A mostaninál is lényegesen magasabb olajár és alacsonyabb ingatlanárszint – vagy akár a kettő egyszerre – a gazdasági feszültségek ismeretlen helyzetei elé állíthatják Bernankét. Ha a bizalom hanyatlik, akkor az 1930-as évek nagy depressziójának megértése dacára felkészületlennek bizonyulhat annak megakadályozásához, hogy ilyen sokkhatások elsüllyesszék az amerikai és a világgazdaságot. Ő maga pedig azon veheti észre magát, hogy egy madzaggal próbál lökést adni – a gazdaságnak.
