A Nemzetközi Valutaalap problémája Amerikával

A globális pénzügyi rendszer egyik különös vonása az, hogy a világ leggazdagabb állama, az USA naponta kétmilliárd dollárnyit kénytelen kölcsönvenni a legszegényebb államoktól, miközben leckézteti őket a helyes kormányzás normáiról és a fiskális felelősségről. A globális pénzügyi stabilitás felelősségével felruházott IMF számára éppen ezért nagyok a tétek. Ha ugyanis a többi ország elveszítené bizalmát az egyre jobban eladósodó amerikai gazdaság iránt, akkor óriási pénzügyi zavarok támadnának.

A valutaalapnak a felügyelet során nem a kétoldalú egyenlegeket kell vizsgálnia, hanem a globális egyensúlyhiányt. Kínának lehet például hatalmas deficitje a számára olajat szállító Közel-Kelettel szemben, miközben többletet halmoz fel az Egyesült Államok viszonylatában. Ha viszont a multilaterális egyensúlyhiányokat nézzük, akkor az USA fejmagassággal áll mindenki más előtt. Amerika tavalyi kereskedelmi hiánya 805 milliárd dollár volt, miközben Európa, Japán és Kína összesített többlete 325 milliárdot tett ki. Ezért bármely, kereskedelmi egyensúlyhiánnyal foglalkozó vizsgálatnak döntően az amerikai deficitre kell összpontosítania.

Az egyensúlyhiány helyes megítélése – nevezetesen az, hogy ki miért hibáztatható, és mit kellene tenni – egyaránt megkövetel gazdasági és politikai értékelést. A kereskedelmi deficit eredhet például a háztartások azon döntéséből, hogy mennyit kell megtakarítani, és mennyit – illetve mit – kell fogyasztani. A hiányt okozhatja emellett kormányzati döntés is: például mekkora legyen az adók és a közkiadások szintje (ez meghatározza az állami megtakarítások vagy deficitek mértékét), illetve milyen legyen a beruházásösztönzés, az árfolyam-politika stb. Ezek a döntések kölcsönösen és nagymértékben függnek egymástól.

A hatalmas amerikai agrárszubvenciók például növelik a fiskális deficitet, ez a kereskedelmi hiányt is fokozza. Az agrártámogatások azonban hatással vannak Kínára és más fejlődő államokra. Ha Kína felértékelné a valutáját, akkor agrártermelői rosszabbul járnának, egy szabad(abb) világkereskedelmi rendszerben azonban a nagyobb amerikai mezőgazdasági támogatások is alacsonyabb árakat eredményeznének a kínai gazdák számára. Az iparszerű, nagyvállalati formában folytatott mezőgazdaság részére nyújtott bőkezű támogatással az USA vélhetően nem akart ártani a világ szegényeinek, a végeredmény azonban mégis ez lesz.

A kínai politikusok számára a dilemma a következőképpen néz ki. Elkezdhetik ők is támogatni a mezőgazdaságot, akkor azonban kevesebb jut oktatásra, egészségügyre és más fejlesztési tervekre. Eljárhatnak úgy is, hogy a valutaárfolyamot tartják az egyébként szükségesnél alacsonyabb szinten. Az IMF, ha nem akar részrehajló lenni, akkor Amerikát a mezőgazdasági politikájáért marasztalja el, Kínát pedig az árfolyam-politikájáért.

Annak megítélése szintén nem könnyű, hogy egy ország kereskedelmi hiánya az elhibázott gazdaságpolitikából ered vagy a körülmények természetes folyományaként adódik. Egy ország kereskedelmi deficitje megegyezik a belföldi beruházások és megtakarítások közötti különbséggel, és a fejlődő országokat általában arra biztatják, hogy takarítsanak meg, amennyit csak tudnak. Kína esetében a lakosság túlságosan is megfogadta ezt az ajánlást.

Ha Kínában felértékelnék a valutát, az alig változtatna valamit az Egyesült Államok multilaterális kereskedelmi hiányán. Ha ugyanis drágulnának a kínai textiltermékek, akkor az amerikaiak legfeljebb a Bangladesben gyártott, hasonló portékát keresnék. Azt nehéz belátni, hogy a kínai árfolyam-politika megváltoztatása miért tudna hatni az amerikai megtakarítási és beruházási hajlandóságra, ennek révén pedig a globális egyensúlyhiányra.

Mivel a globális egyensúlyhiány középpontjában az amerikai kereskedelmi deficit áll, ezért a figyelmet arra kellene összpontosítani, amivel az amerikai kormányok már évtizedek óta küszködnek: miként lehetne növelni a megtakarítást. Bár adókedvezményekkel valamelyest fokozni lehet az erre irányuló hajlandóságot, az adóbevétel kiesése miatt ugyanakkor romlanának az összgazdasági megtakarítási mutatók. Ezért a legjobb útnak a fiskális deficit csökkentése látszik.

Röviden összefoglalva: az USA egyaránt felelősséget visel a fiskális deficitért, illetve az ennek megszüntetését célzó gazdaságpolitikai lépések megtételéért. Ezért a globális egyensúlyhiány feltárására kapott megbízás egyúttal tesztelni fogja az IMF megtépázott politikai legitimitását, amelyet a feltörekvő államok alulreprezentáltsága és a szavazati jogokban meglévő aránytalanság már amúgy is aláásott.

Ha a valutaalapnak a globális egyensúlyhiányról szóló elemzése nem lesz kiegyensúlyozott, és ha nem nevezi meg az USA-t a legfőbb vétkesként, ha nem irányítja a figyelmet a fiskális deficit csökkentésének, a gazdagok fokozottabb megadóztatásának és a katonai kiadások csökkentésének szükségességére, akkor az alap súlya és tekintélye a XXI. században elkerülhetetlenül hanyatlani fog.

A szerző Nobel-díjas, a Columbia Egyetem professzora

Copyright: Project Syndicate, 2006

@ www.project-syndicate.org