Franciaország a paternalizmus béklyójában

Tavaly év végén zavargások és gyújtogatások voltak a francia városokban, az idén tavasszal pedig a diákok sikeres kampányt folytattak a fiatalok első munkába állását szabályozó törvény ellen. A kettőnek csak látszólag nem volt köze egymáshoz, valójában összekötötte őket a fiatalság, a munkanélküliség és a jövőt illető bizonytalanság, csakúgy, mint a fojtogató állami paternalizmus, amely a tágan értelmezett társadalmi bajok egész alapzatát adja.

Vegyük például a foglalkoztatás biztonságának kívánatos célját. A francia kormány ezt a számára egyetlen ismerős úton, egyre kiterjedtebb szabályozás révén kívánja elérni. Nem meglepő, hogy éppen az elbocsátást megnehezítő szabályok tántorítják el a munkáltatókat új munkaerő felvételétől. A kapun belül lévőknek pompás védelmük van, a kívül rekedtek előtt ugyanakkor leküzdhetetlen akadályok tornyosulnak. Ennek eredménye a tíz százalék körüli munkanélküliség, amely az utóbbi húsz évben egyszer sem ment nyolc százalék alá. Miközben az összesített állástalansági mutató évek óta magas szinten állandósult, a 16–24 éves fiatalok körében az utóbbi 15 év során 15,3 százalékról 21,4 százalékra emelkedett.

A jó szándékú francia paternalizmus külön is bünteti a fiatalokat. Az egyenlőség és a társadalmi kohézió köztársasági eszméi szerint – és nagy adók révén – végrehajtott újraelosztás papíron jó eredményeket hozott. Ellentétben az OECD-álla-

mok többségével – ahol az egyenlőtlenség növekedett az utóbbi 30 év során –, Franciaországban hol zsugorodott a különbség az adózás előtti jövedelmek tekintetében, hol stabil szinten maradt. Az összesített stabilitás mögött mindazonáltal meghúzódik bizonyos eltolódás a jövedelemelosztásban az idősebb korosztályok javára. A nyugdíj előtt álló, 51–65 éves korcsoportnak az összjövedelmen belüli részesedése mintegy három százalékponttal emelkedett az utóbbi tíz év során, miközben a fiatalok – főleg a 18–25 év közöttiek – hátrányosabb helyzetbe kerültek. A fiatal felnőttek körében a viszonylagos szegénység gyorsan növekedett, ezzel szemben a nyugdíjasok körében a szegénység négy százalékra süllyedt az 1970-ben mért 25 százalékról.

A pénztelenség fő oka a munkanélküliség, ellene a legjobb védelem pedig a megkeresett jövedelem, ez utóbbit a mégoly bőkezű francia szociális ellátás sem tudja pótolni. A juttatások fedezetét adó magas, bérek utáni járulékok szintén elrettentenek a munkaerő felvételétől, csakúgy, mint a magas minimálbér, amely a képzetlen munkaerőt a potenciális termelékenységénél magasabb szintre árazza be. A viszonylag bőkezű munkanélküli-segély és a foglalkoztatást sújtó magas adók szintén mérséklik a késztetést a gyengébben fizetett munka elvállalására. Ennek folytán az újraelosztás 40 százaléka a szegény, de munkára alkalmas, aktív életkorban lévők támogatására megy el.

A francia rendszer kórtana az egymást követő kormányok reformkísérleteinek fényében válik nyilvánvalóvá, amelyek általában részintézkedésben merültek ki. Az átalakítások ki nem mondott előfeltevése mindig az volt, hogy a változtatásnak nem lehet vesztese, átmeneti időre sem. A logikus válasz az lehetne, hogy a teljes munkaerő-állományra kiterjedően egyformán kellene mérsékelni a munkahely biztonságát. Az utóbbi évtizedekben azonban nem volt francia kormány, amely a bevett előjogok bárminemű csökkentését kísérő ellenállással szembe mert volna szállni, sőt kifejezetten jogtalan akciókat sem mert büntetni.

A zsákutcából az egyik kiutat egy – Franciaországban nem kis hagyományú – forradalom jelenthetné. E nézet szerint a rendszer megreformálhatatlan, és valódi változás csak akkor lesz, ha összedől a súlyos fiskális aránytalanságainak, az alacsony foglalkoztatási hányadnak és az ezzel együtt járó lassú növekedésnek a súlya alatt.

A főleg a fiatalok körében nagy arányú munkanélküliség elvileg a fiskális összeomlás előtt is kikényszeríthet döntő változásokat. Az evolúció révén elérhető haladás végső soron mindig előnyösebb, mint a forradalommal járó felfordulás, és – a meglévő óriási nehézségek ellenére – egy fokozatosan végrehajtandó reformprogram nem teljesen reménytelen.

A reformok egyik példáját a párizsi elit egyetem – a „grandes écoles” hálózat egyike – adta. Ilyen intézménybe korábban csaknem kizárólag a francia felső osztálybeliek gyermekei kerültek. Az egyetem rektora legutóbb reformot hajtott végre, amelynek részeként előnyhöz jutnak a felvételnél az elővárosi bevándoroltak gyermekei és a vidéki körzetek fiataljai, miközben a jómódúak leszármazottaival nagyobb tandíjat fizettetnek.

A reform a kezdeti óriási ellenállás dacára halad előre. Egy hasonló, fokozatos reformokra épülő program Franciaország egészében is átmeneti fájdalmakkal járna, ez azonban eltörpülne azon ár mellett, amelyet a fiskálisan tarthatatlan és szellemileg megnyomorító jóléti állam erőltetett fenntartása fog kiváltani.

A francia fiatalok újra felfedezik majd a jövőbe vetett bizakodást és a reményt, ha olyan világot mutatnak nekik, amelyben a tisztesség nemcsak az egalitáriánus újraelosztásban nyilvánul meg, hanem a kemény munkában és a jó magatartásban.

A szerző a Londoni Egyetem Queen Mary menedzsmentiskolájának professzora