Ha nagyobb, akkor jobb is?
Csak a legnagyobbak az idei vállalati összeolvadások közül: AT&T-Bellsouth, E.On-Endesa, Gaz de France-Suez. Fúziós láz söpör végig a világon, amely szinte minden ágazatot elér: a távközlést, a közüzemi szolgáltatókat, az acélipart, a bankokat, a tőzsdéket, az IT-cégeket, hogy csak néhányat említsünk. A Dealogic kutatóintézet adatai szerint az idén eddig 1480 milliárd dollárt tett ki az úgynevezett M&A- (mergers and acquisitions) tevékenység értéke a világon, ami 37 százalékos ugrás az előző év hasonló időszakához képest. Hacsak valami váratlan esemény nem következik be, jó esély van arra, hogy 2006-ban megdőljön a dotcombuborék nyomán, 2000-ben regisztrált 3300 milliárd dolláros történelmi rekord is.
De mi hajtja ezt a „fúziómániát”? Először is a vállalatoknál felhalmozott, rekordszintű készpénzállomány, amely a mérlegek korábbi megtisztításával, a költségek racionalizálásával, az elmúlt évek két számjegyű profitnövekedésével, illetve – az érintett cégeknél – az energia- és a nyersanyagárak növekedésével magyarázható. Egészen idáig hitelhez is rendkívül olcsón lehetett jutni az akvizíciók finanszírozásához, a most érzékelhető kamatemelési hullám pedig egyfajta „utolsó csengetés” effektust is kivált sok felvásárláshoz. Lökést adhat még mindehhez a több térségben tapasztalható dereguláció, valamint a globális verseny okozta növekedési kényszer. Könynyebb ugyanis látványos piacszerzést és pénzügyi mutatókat elérni egy gyors akvizícióval, mint egy amúgy nyomott belső piacon lassú, organikus fejlődést produkálni. A méret pedig valóban sokat számít, például a jövőt megalapozó kutatás-fejlesztési források nagyságánál.
A vásárlási láz felszökéséhez szükség volt a részvényesek korábbi óvatosságának tavaly óta megfigyelhető megváltozására. A 90-es évek végén ugyanis több olyan óriás frigy született, amely az eredeti szándékkal szemben utóbb rombolta a részvényesi értéket. A nagy kudarcok közé szokták sorolni például az AOL-Time Warner, a Daimler-Chrysler, a Hewlett-Packard-Compaq összeolvadást vagy a Vodafone terjeszkedését. A Towers Perrin és a Cass kutatása alapján a korábbi hibákból tanulva a cégvezetők most alaposabban járnak el a kiszemelt cégek kiválasztásánál, átvilágításánál és integrálásánál, mások szerint viszont ez legfeljebb a „nagy hal megeszi a kis halat” eseteknél igaz, az azonos méretű óriások összeolvadása továbbra is kockázatos. Ráadásul a legtöbb felmérés azt bizonyítja, hogy a fúziók mintegy 70 százaléka nem váltotta be a reményeket, mindez pedig egyre nagyobb felárral történik: a tavalyi 14 százalék körüli prémiummal szemben az idén már a tőzsdei ár feletti 25 százalékos ajánlatok is elhangzottak. Sokatmondó tény, hogy egyes kockázatitőke-alapok már kifejezetten a korábban fuzionált és rosszul működő vállalatokat vásárolják fel, majd feldarabolják és magasabb áron értékesítik azokat.
A részvényesi értékteremtés mellett a vállalati felvásárlások összgazdasági hasznossága is gyakran megkérdőjelezhető. Ezek a tranzakciók ugyanis természetüknél fogva nem új kapacitások létrehozására, hanem a költségek racionalizálására jöttek létre, ami többnyire nem a munkahelyteremtésről szól. A 90-es évek végi tendenciától különbözik az is, hogy az akkori optimizmus vezérelte versengés helyett most inkább defenzív stratégia figyelhető meg: a piaci pozíció bebiztosítása a globális árversenyben. A versenytársak felvásárlása pedig előbb-utóbb oligopolisztikus viszonyok kialakulásával járhat, ami rontja a makrogazdasági hatékonyságot is.
Hogy mikor hasznos és mikor káros egy fúzió, igen nehéz megítélni. Nem véletlen, hogy a határokon átnyúló tranzakciók kapcsán oly gyakran keverednek vélt vagy valós részvényesi érdekek, politikai aggályok, piacvédelmi szempontok és versenyjogi kifogások. Ezek között megtalálni a kényes egyensúlyt: valószínűleg ez lesz az előttünk álló évek egyik legfontosabb kihívása.
A szerző a Világgazdaság rovatvezetője
