Egy korszak végéről
Így aztán a politikusok tamáskodása, vállrándítása ellenére bebizonyosodott: valóban kegyelmi állapotban éltük meg az utóbbi három évet. Ráadásul épp akkor érkezett a kijózanító pofon, amikor végre sikerült némi felelősséget magára erőltetnie a gazdaságpolitikának. Ugyanakkor érdemes a nemzetközi változásokat távolabbról is szemlélni: elképzelhető, hogy a felfelé induló kamatok nem egyszerűen a világgazdaság üzleti ciklusainak logikájából adódnak, hanem egy olyan kivételes időszak (esetleg fájdalmas) végét jelentik, amely belátható időn belül nem tér vissza.
A világgazdaságból a 2000-es évek elejétől kiveszett az inflációs félelem. Ennek a nyersanyagárak alakulása, az olcsó munkaerejű távol-keleti gazdaságok növekvő exportteljesítménye és a korábbi sikeres dezinflációs politikával elnyert erős jegybanki hitelesség volt a fő oka. Így eljött a laza monetáris politika korszaka, a fejlett gazdaságokban a kamatok tartósan alacsony szinten maradhattak, és a tőke egyre lelkesebben kereste a kiveszőben lévő magasabb hozamszintű piacokat. (Ezért is szokták a jelenséget kockázatéhségnek nevezni.) A globális növekedésre figyelők örültek, a magyar gazdaság pedig profitált abból, hogy a külföld – még ha a külsőnél jóval magasabb kamatszinten is – hajlandó volt finanszírozni a jóléti illúzióban vergődő, fenntarthatatlan magyar költségvetést.
Már régóta várták a közgazdászok, hogy ennek a korszaknak egyszer csak vége szakad, és az olajár-emelkedéssel meg is indult a visszarendeződés. Ezzel párhuzamosan pedig elkezdett változni a közfelfogás arról, hogy ez valamiféle aranykor volt, és az időszak árnyoldalaira mutatnak rá a közgazdászok. Az alacsony kamatok hozzájárultak a nemzetközi kereskedelem példátlan egyensúlyhiányához (gondoljunk az Egyesült Államok folyó fizetési mérlegének egyedülálló méretű deficitjére), a tőke- és ingatlanpiacokon pedig veszélyes buborékok alakultak ki, rendkívül idegessé téve a szereplőket, hiszen ezek a feszültségek gyakran drámai módon oldódnak fel.
Éppen ezért a Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) már egyenesen az elmúlt évek elhibázott monetáris politikáját tartja a fő problémának. A jegybankok jegybankjának szerepét betöltő svájci intézmény a napokban tartott közgyűlésére készített éves jelentésben leszögezi, hogy a központi bankok a megnyugtató inflációs kilátásokra koncentrálva tartották alacsonyan a kamatokat, ám nem vették figyelembe, hogy a túlfűtötté váló piacok hosszú távon a stabilitást és így a kiegyensúlyozott növekedést veszélyeztetik. A BIS érvelése azért is érdekes, mert eddig a jegybankok reálgazdasági célokkal kapcsolatos felelősségét inkább a másik oldalról szokták bírálni, mondván, a túlzottan szigorú monetáris politika „megfojtja” a növekedést. Mindenesetre kisebb paradigmaváltással felérő lenne, ha a monetáris politikának a jövőben fokozottabban és árnyaltabban kellene koncentrálnia a gazdasági ciklusok infláció szempontjából elhanyagolható jelentőségű kiegyensúlyozására.
A nemzetközi környezetre egyébként a hazai gazdaságpolitika nem panaszkodhat: a rendszerváltás óta a választási ciklikusság logikája csaknem teljesen egybeesett a külső konjunktúraciklusokkal, 2002 után pedig ez a sajátos tőkepiaci helyzet biztosította a külső finanszírozási forrást az esztelen költekezéshez. Az új fordulatok újra biztatóak lehetnek, hiszen a külső környezet változása egybeeshet a gazdaságpolitikai fordulattal. Igaz, az árfolyamot és a befektetői hangulatot figyelve hazánk esetében még nem teljesen egyértelmű, hogy az utolsó vagy az utolsó utáni pillanatban jött a kiigazítás.
A szerző a Világgazdaság munkatársa
