Gyanús külföldi privatizáció – mégis, kié Bolívia?
Már jócskán a XX. században jártunk, amikor a bennszülötteknek még mindig nem volt szavazatuk és hangjuk az ország irányításában. Ősi anyanyelvüket, az ajmarát és a kecsuát nem ismerték el, hogy közigazgatási eljárások során használni lehessen. Ennyiben Morales megválasztása történelmi jelentőségű, Bolíviában az emiatti lelkesedés szinte tapintható.
Az ország olaj- és gázmezőinek államosítása mindazonáltal rengéshullámokat váltott ki a nemzetközi közösségben. Morales már a választási kampány során világossá tette azon szándékát, hogy kiterjeszti az állami ellenőrzést az ország gáz- és olajkincse felett. Ugyanakkor azt is kifejezte, nem kívánja kisajátítani az energiacégek tulajdonát, sőt azt szeretné, ha a befektetők maradnának. Az már talán szokatlan a mai politikusok számára, hogy Morales komolyan vette a saját szavait. Őszintén tenni akar a reménytelenül szegény nép felemeléséért, ezért elismerte, hogy a növekedés előmozdításához Bolíviának szüksége van a külföldi szakértelemre, és kész tisztességesen megfizetni az igénybe vett szolgáltatásokat. A kérdés itt az, hogy a külföldi tulajdonosok vajon többet kapnak-e a tisztességesnek tekinthető hozamoknál.
Morales lépéseit messzemenően támogatják a bolíviaiak, akik a Gonzalo Sanchez de Lozada elnöksége idején végrehajtott privatizációra (vagy ahogy ott mondják, „kapitalizációra”) úgy tekintenek, mint az ország kifosztására, miután a bevételeknek csak a 18 százaléka maradt helyben. A bolíviaiak csodálkoznak azon, hogy mintegy 3 milliárd dolláros befektetés ellenében miért jutott a külföldiek kezére az ország hatalmas gáztartalékának 82 százaléka, holott az – a becslések szerint – legalább 250 milliárd dollárt ér. Bár a hozamokról vagy a befektetések valódi értékéről szóló jelentések még nem láttak napvilágot, úgy tűnik, a régi feltételek szerint mindössze négy év alatt maradéktalanul megtérülnének a beruházott összegek.
Az ottani közvéleményt az is foglalkoztatja, hogy miért csak a külföldiek fölözik le a mai magas olaj- és gázárakból adódó hasznot. A kitermelés ugyanis nem kerül többe, mint amikor az árak a mai szint harmadán álltak. Az olajvállalatok az árnövekmény 82 százalékára formálnak jogot, ez barrelenként 32 dollár bevételnövekedést jelent. Nem csoda, ha a bolíviaiak úgy érzik, becsapták őket, és ezért új megállapodást követelnek. Május 2-án Morales – a szerződések újratárgyalásának idejére – egyszerűen megfordította a százalékos megoszlást, így most a társaságok részesülnek a bevételi többlet 18 százalékából. (Bolívia az árak esésére is gondol, ezért azt szeretné, hogy az esetleges kiesés nagyobb részét viseljék a külföldiek, ennek fejében viszont nagyobb részt hagyna meg nekik az esetleges további drágulásból.)
A lakosság többsége számára a tét nem más, mint a tisztességesség: vajon az olaj- és gázkitermelő társaságoknak tisztességes hozamot kell-e kapniuk a befektetett tőkéjük után, vagy a normálisat meghaladó mértékűt? A kérdés annál is időszerűbb, mert a megállapodások többségét a korábbi kormányok titokban kötötték, szemlátomást az ottani törvényhozás jóváhagyása nélkül. Mivel pedig az ilyen ügyleteket az ottani alkotmány a parlament engedélyéhez köti, már az is kérdéses, hogy Morales államosít-e egyáltalán valamit, amit valójában nem is adtak el igazán. Ha egy országtól elrabolnak valamilyen műkincset, akkor annak a visszavételét nem hívjuk „viszszaállamosításnak”, mert az adott tárgy mindvégig az adott állam tulajdonában volt.
Mint a privatizációs ügyletek esetében általában, az is megkérdőjelezhető, hogy a külföldi befektetők vajon betartották-e az alku rájuk eső részét. A létrehozott közös vállalatokhoz Bolívia nemcsak az erőforrásokkal, hanem korábbi befektetéseivel is hozzájárult, a külföldiek szerepvállalása pedig további beruházások formájában öltött volna testet. De vajon teljesítették-e ezt a kötelezettséget, vagy csak könyvelési trükkökkel éltek? A bolíviai kormány egyelőre csak kérdéseket tesz fel, és elindította a szükséges vizsgálatokat.
A nagy problémát a szerződések megkötésekor és az azután jelentkező homály jelenti. Márpedig enélkül az állampolgárok okkal érezhetik magukat becsapottnak, mint ahogy gyakorta tényleg azok. Ha a külföldi cégek olyan megállapodáshoz jutnak, amely túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, akkor ott gyakorta alattomos dolgok húzódnak meg a háttérben. A gáz- és olajvállalatok magukat is okolhatják a gyanakvásért, mert túl gyakran tanúsítottak ellenállást az átláthatóvá válással szemben.
Ha a bolíviaiak nem kapják meg a természeti kincseikért járó tisztességes árat, akkor nagyon komorak a kilátásaik. Ha megkapják, segítségre akkor is szükségük van; nemcsak erőforrásaik kitermeléséhez, hanem a lakosság egészségügyi ellátásának és oktatásának javításához is, hogy biztosítani lehessen a hosszú távú növekedést, és a jólétet. Ezért a világnak egyelőre ünnepelnie kellene azt a tényt, hogy Bolíviának demokratikusan megválasztott elnöke van, aki meg akarja védeni az ország szegényeinek érdekeit. Ez valóban történelmi pillanat.
Copyright: Project Syndicate, 2006
@ www.project-syndicate.org
