Mérlegen a katonai csapás lehetősége Iránra

George W. Bush elnök kijelentette, hogy Irán atomfegyver-fejlesztése elfogadhatatlan, a legutóbbi sajtójelentések szerint a kormányzata máris vizsgálja egy megelőző katonai csapás lehetőségeit. Az iráni elnök, Mahmúd Ahmadinezsád szembeszáll az Európai Unió és mások diplomáciai erőfeszítéseivel, és a nukleáris ügyet otthoni támogatottságának feltornázására használja fel. Kérdés, vajon nem késő-e a végkifejlet megelőzését célzó kísérlet.

Irán azt állítja, hogy atomprogramja kizárólag békés célokat szolgál, és az atomsorompó-egyezmény (NPT) aláírójaként joga van urándúsítási és más technológiák kifejlesztésére. Az ország azonban 18 éven keresztül félrevezette a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) ellenőreit, ennek folytán néhány ország azzal érvel, hogy Irán lerombolta a saját hitelességét, és eljátszotta a jogát a saját területen végrehajtandó urándúsításhoz.

Oroszország felajánlotta, hogy dúsítja és újrafeldolgozza az általa épített polgári célú iráni atomreaktor üzemanyagát. Ha Irán csak a békés célú felhasználásban lenne érdekelt, akkor elfogadná az oroszok vagy mások hasonló ajánlatát (például alacsony dúsítottsági fokú uránkészletek ottani tárolását), mert ez megfelelne az igényeinek. Teherán makacs kitartását a saját területén való dúsításra úgy értékelik, hogy az atombomba előállításához szükséges magas koncentrációjú hasadóanyagra akar szert tenni.

Kérdés, hogy egy iráni bomba tényleg olyan rossz dolog lenne-e? Egyesek szerint ez az alapját képezhetné a régióban a stabil nukleáris elrettentésnek, mint történt az a hidegháború idején a Szovjetunió és az USA között. Az iráni vezetők a holokauszttagadással és Izrael elpusztítására való felhívással azonban nemcsak Európa támogatását játszották el, hanem teljesen valószínűtlenné tették, hogy Izrael a stabil elrettentés kilátása végett a saját létét kockáztassa. Amint pedig terjedni kezdenének az atomfegyverek az ingatag közel-keleti térségben, úgy növekedne tévedés vagy hibás politikai számítás miatti bevetésük valószínűsége. Ezen túlmenően vannak jogos félelmek, hogy egy megosztott iráni kormányban hitvány elemek terroristacsoportok kezére játszanak atomfegyver-technológiát.

Ezek azok a veszélyek, amelyek egyeseket az iráni atomlétesítmények megsemmisítését célzó légicsapások eshetőségének vizsgálatára késztetnek, mielőtt azok képesek lennének atomfegyver előállítására. A sebészi pontosságú csapások elsőre talán vonzónak tűnnek, alaposabb elemzés után azonban a katonai megoldások kevésbé látszanak célszerűnek. Irán nukleáris létesítményei szétszórtan helyezkednek el – vannak amelyeket a föld alá építettek –, ha pedig a légvédelem kiiktatásához szükséges csapásokat is figyelembe vesszük, akkor mintegy 600 célpontról van szó, ez pedig azt jelenti, hogy a sebészi pontosságú bombázás korántsem garantálható.

Ezen túlmenően a légi csapásokkal ugyan néhány évig vissza lehet vetni Irán atomprogramját, a beavatkozás azonban megerősítené a közvéleményben a nukleáris program és a kormány támogatottságát. Ráadásul egyetlen csapássorozat nem is lenne elegendő, egy elhúzódó légikampány pedig lerombolná az ifjúság körében tapasztalható kedvező hangulatváltozást, csökkentve egy demokratikus, jó szándékú Irán létrejöttének esélyét.

Irán ezzel szemben képes lenne a megtorlásra. Bár a Hormuzi-szorost valószínűleg nem tudná lezárni, a finomítók, a tárolók és a tankhajók elleni fenyegetés azonban magasba hajtaná az olajárakat. Teherán támogatni tudna olyan terrorszervezeteket, mint a Hezbollah, a Bush-kormányzat elhibázott iraki háborújában pedig az ottani síita radikálisok révén van tekintélyes mozgástere.

Amikor a Bush-kormányzat kijelenti, hogy semmilyen eszköz használatát sem zárja ki, akkor nyilván a katonai megoldás lehetőségét sugallja. Irán ezzel szemben tudja, hogy milyen ára lenne Amerika (és talán Izrael) számára az erő alkalmazásának. Irán kijelentette, hogy kilép az atom-

sorompó-egyezményből, ha az ENSZ megtorló intézkedéseket rendel el ellene. Oroszország és Kína attól tart, hogy bármilyen enyhe büntetés elrendelése eszkalálná a helyzetet, és utólag jogalapot nyújtana Amerikának az erő alkalmazására. Peking emellett szeretne továbbra is hozzáférni az iráni olajhoz, Moszkva pedig egy fontos exportpiac megőrzésére törekszik. Ráadásul azt is tudják mindketten, hogy az ügyet az ENSZ keretében kell rendezni, ha meg akarják őrizni azt a befolyásukat, amelyet ez az intézmény kínál.

Irán esetében valószínűsíthető, hogy jobban ad nemzetközi tekintélyének megőrzésére, mint Észak-Korea, ezért kerülni akarja az elszigetelődést, márpedig az előterjesztett – és többségében szankciós elemeket tartalmazó – diplomáciai csomag elutasítása főleg ebbe az irányba hatna. A csomagot azonban vonzóbbá lehetne tenni, ha az USA több ösztönzőt adna hozzá – például biztonsági garanciák és az érvényben tartott retorziók feloldásának formájában –, ha Teherán lemond a belföldi dúsításról. Ezzel azonban Amerikának fel kellene adni az erőltetett rendszerváltoztatás tervét.

A gazdasági és kulturális kapcsolatok szorosabbra fűzésével a diplomáciában a puha hatalmi eszközök juthatnának túlsúlyba, és ez hozzájárulhatna a hoszszabb távon végbemenő rendszerváltozáshoz. Ilyen megközelítéshez folyamodva nem kellene megfizetni az erő alkalmazásával járó hatalmas politikai árat, és utat lehetne nyitni egy jobb végkifejletnek, mint amilyent a dolgok menete jelenleg valószínűsít.

Copyright: Project Syndicate, 2006

@ www.project-syndicate.org