Nagypályán a szolgáltatók

Ez az egyezség ugyanis, noha rengeteg feltétellel és korlátozással bástyázták körül, mégiscsak kimondja a szolgáltatások nyújtásának a szabadságát. Javítja tehát a cégek versenyhelyzetét, ha egy másik tagállamban a vállalkozás letelepedésével vagy csak a dolgozó kiküldésével, esetleg ezek nélkül kívánnak határon átnyúló szolgáltatásokat nyújtani. Ez feltétlenül előrelépés, hiszen ma sok adminisztratív korlátozás gátolja a magyar szolgáltató cégeket is abban, hogy egy másik EU-tagállamban piacra lépjenek.

Mérföldkő lehet az alku ezen túlmenően amiatt is az unió életében, hogy (napra pontosan egy évvel a balsikerű franciaországi alkotmányreferendum után) végre sikerült egy jó kompromisszumot találni. Olyat, amelyik az eredeti brüsszeli liberalizációs elképzelések jelentős részét úgy valósíthatja meg, hogy eközben nem fenyeget a tömegtüntetések kiújulásával. Bár Catherine Colonna francia EU-mi-

niszter valószínűleg túlzott, amikor úgy fogalmazott, hogy a hétfői alku sikerével Európa „visszatért a kollektív szellemiséghez”, a megállapodás egy lépést mégis jelenthet az uniót sújtó politikai válság felszámolásának útján.

A fő kérdés azonban most az, hogy segíthet-e az egyezség az EU gazdasági növekedésének gyorsításában is. A Copenhagen Economics elemzése szerint az eredeti bizottsági direktívatervezet megvalósulása 33 milliárd euróval növelhette volna a szolgáltatási szektor egészének forgalmát uniós szinten, és kimutatható mértékben csökkentette volna az árakat. Ha hihetünk Charlie McCreevy belső piaci biztosnak, a hatások 90 százaléka az Európai Parlament által erősen felvizezett, s most a miniszteri tanács által is nagyrészt megerősített verzió megvalósulása esetén is bekövetkezik.

Mások azért nem ennyire optimisták. Az egyik ellenérv az, hogy a direktíva hatályát „a végletekig leszűkítették” (ez az európai munkaadókat tömörítő UNICE értékelése). Az irányelv nem vonatkozik majd a közszolgáltatásokra, a közlekedésre, a munkaközvetítésre, a kikötői, a biztonsági szolgáltatásokra, az egészségügyre, a szociális célú lakásépítésre, a „tipikusan jóléti célokat szolgáló oktatási és kulturális szolgáltatásokra”, az audiovizuális szektorra, a szerencsejátékokra, a jogi és közjegyzői szolgáltatásokra, a pénzügyi szektorra. Nem érinti a direktíva a tagállamok munkaügyi és társadalombiztosítási szabályozását, tehát ha ezek ellentmondanak a liberalizációs elveknek, akkor nem a piacnyitás elve győz.

A másik, talán még erősebb ellenérv az, hogy az előírás alaposan elkésett. Hiszen már az ezredforduló óta növekvő arányt képvisel az internetes értékesítés egyre több szolgáltatásfajtánál. Ott pedig a vevőnek legtöbbször fogalma sincs, melyik országból elégítik ki az igényeit. 2010-re, amikor a főbb vonásaiban most elfogadott direktíva egészében hatályba lép, sok szolgáltatásfajtánál talán már a teljes piac felét is a világhálón keresztül adott megrendelések jelentik majd. Ezeknél pedig lehetetlen lesz ellenőrizni, valóban betartják-e a fennmaradó korlátozásokat.

Akkor hát mit sem ér a nagy nehezen tető alá hozott megállapodás? Szó sincs róla. Sok olyan területen jelentősen javíthatja például a magyar szolgáltató cégek európai uniós értékesítési lehetőségeit is, ahol az interneten keresztül történő eladásnak belátható ideig nem lesz nagyobb szerepe. Lásd például a Hollandiában dolgozó magyar henteseket vagy az építőipari szolgáltatásokat, amelyek a magyar szolgáltatásexport legfőbb volumenhordozói. Feltéve, ha a magyar cégek megismerik a lehetőségeket. Merthogy az eddigi felmérések szerint alig hallottak róluk. Érdemes tehát tájékozódni. A tudás a vízvezeték-szerelőnek és a fodrásznak is hatalom.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője