Tényleg gyenge a forint?

A hazai deviza intervenciós sávjának a középértéke 282 forint = 1 euró. Ha a forint ennél az értéknél 15 százalékkal erősebb, tehát eléri az 1 euró = 240 forint, illetve 15 százalékkal gyengébb, tehát az 1 euró = 324 forint határt, akkor a Magyar Nemzeti Bank beavatkozik a piaci folyamatokba, hogy visszakerüljön a sávba. Ezt a szintet az általánosan elfogadott módszer szerint – amely figyelembe veszi az ország külkereskedelmi viszonyait, a vásárlóerő-paritást és az inflációs különbözetet – állapították meg 2001 szeptemberében 276 forinton, majd 282-re módosították 2003 júniusában. Az árfolyamközép tehát gyakorlatilag nem változott az elmúlt öt év alatt. Mivel a jelenlegi 274 forintos euró még mindig a sáv erős oldalán van, két értelmezés lehetséges. Az első az, hogy a sávközepet rosszul állapították meg, a másik pedig, hogy a „gyenge” forinttal kapcsolatos aggályok kizárólag a befektetői hozam és nem a nemzetgazdaság egészének az érdekei miatt vannak.
Közismert, hogy az elmúlt években a forint tartósan az erős oldal szélén tanyázott, miközben a magyar kamatszintek az euró, a dollár, a jen és a svájci frank kamatszintjének a 3-5-szörösére (!) rúgtak. Az óriási különbségre állítólag azért volt szükség, hogy az inflációt visszaszorítsuk, s hogy a piacoktól megkapjuk a romló államháztartási hiányhoz szükséges finanszírozást. Mindkét okot cáfolja a tényleges eredmény, az, hogy az árfolyam rendszeresen a sávból való kilépéssel fenyegetett, mégpedig az erős oldalon. Az árfolyam-erősödés vagy azt bizonyította, hogy az inflációs várakozások jelentős csökkenést jeleztek és hogy az államháztartási hiányt egy alacsonyabb kamatszinttel is lehetett volna finanszírozni anélkül, hogy a forint a sáv gyenge oldalára sodródott volna, vagy pedig azt, hogy a magas kamatok mindössze kidobott pénzt jelentettek, a forró tőke idecsalogatását szolgálták.
Ugyanakkor, tekintettel a sávközép megállapításának a módszerére, tagadhatatlan, hogy az erős forint egyensúlygondokat okoz (mint ahogy okozott is) a folyó fizetési mérlegnek, visszafogja a bruttó hazai termék reál- és nominálértéken számított növekedését, így csökkenti az állam bevételeit és növeli a költségvetési hiányt. Egy 250-260 forintos árfolyam nem reális. Ilyen mérték mellett a magyar gazdaság egyszerűen nem versenyképes. Ez az árfolyam nem a reálszféra tényleges folyamatát, hanem egy túlfűtött kamatpolitika keserű következményeit tükrözi.
A monetáris tanács jó döntést hozott, mi több, magyarázata érthető és helytálló. Azt jelezte, hogy nagyobb figyelmet fordít a reálfolyamatokra, mint a piacokra, amelyek sajnos hozzászoktak egy irreális kamatpolitikához. Most remélhetőleg tudomásul veszik, hogy az általuk kedvelt erős forint önmagában is az egyensúlyhiány fontos forrása. Aki pedig tényleg úgy gondolja, hogy a hazai deviza gyenge (beleértve a piaci elemzőket), tartozik egy a véleményét alátámasztó új, a 282 forintnál erősebb sávközép indoklásával – nem a „piaci várakozások” vagy a „pszichológiai határok” feltételezett holléte, hanem a gazdaság tényleges adatai alapján.

A szerző az Első Magyar Alap volt vezetője, az ELTE tanára