A gazdagság evangéliuma: Gates és Buffett példája

A klasszikus amerikai műnek tekintett Carnegie-értekezés morálisan igazolja a gazdagságnak a kapitalizmus keretei közötti koncentrálódását. Azzal érvel, hogy a mérhetetlen vagyonosság jól elköltött, karitatív célú adományokhoz, a művészetek és a tudomány támogatásához vezet. Röviden: Carnegie úgy vélte, hogy a nagy személyes gazdagság nagy civilizációt eredményez.

„A gazdagság evangéliuma” azon az előfeltételezésen alapul, hogy az üzleti életben folyó verseny a „legerősebb túléléséhez” vezet, ilyenformán a szervezéshez szükséges talentuma a legerősebbnek van. Carnegie érvelése szerint jobban meg tudják ítélni a világ működését azok, akik sikeresek az üzleti világban, és hatalmas vagyonra tudnak szert tenni, így ők azok, akik kellően képzettek az erőforrások kihelyezéséhez. Az okfejtés szerint a sikeres embereknek időben – még tehetségük birtokában – vissza kellene vonulniuk, hogy hátralévő éveiket a vagyonuk emberbaráti célú elköltésének tudják szentelni.

Carnegie híve volt az örökösödési adónak, amelynek – érvelése szerint – arra kellene ösztönöznie a gazdagokat, hogy még életükben nagyobb gondot fordítsanak a gazdagságuk elrendezésére. Mint hangoztatta, jobb, ha a nagy vagyonok tulajdonosait arra ösztönzik, hogy még életükben maguk költsék jó célokra a pénzüket, mintsem a dolgot a (valószínűleg tehetségtelen) gyermekeikre hagyják.

Bill Gates nemrég bejelentette, hogy azt teszi, amit Carnegie ajánlott: két éven belül megváltoztatja a prioritásait, hogy teljes idejét a feleségével létrehozott Bill and Melinda Gates Alapítványnak tudja szentelni. Míg Carnegie 65 éves korában vonult vissza, Gates ennél korábban kezdi életét az általa birtokolt nagy vagyon emberbaráti célú elosztására áldozni.

Vele szemben Warren Buffett 76 éves, így ő már elszalasztotta annak esélyét, hogy a tehetségét karitatív alapítványok menedzselésére fordítsa. Mivel azonban vagyonának nagy részét – megközelítőleg 31 milliárd dollárt – a Gates Alapítványnak ajánlotta, ezért a még meglévő legjobb lehetőséget választotta.

Bill Gates ellentmondásos figura, azt azonban kevesen kétlik, hogy okos. Míg Carnegie elméletének van bizonyos értelme (ezért is emlékeznek oly jól az általa írt esszére egy évszázad múltán), az abbéli igaza korántsem nyilvánvaló, hogy a sikeres üzletemberek lennének a karitatív alapítványok legjobb menedzserei. Az üzleti életben oly fontos adottságok, mint az agresszivitás vagy a politikai fondorlat, rosszul illeszkednek az emberbaráti tevékenységhez. Egy alapítvány kezelése emellett szükségessé teheti a szociális problémák, a művészetek vagy a tudomány tanulmányozását, mindezek olyan tevékenységek, amelyek esetleg nem esnek egybe egy korábbi kapitalista hajlamaival és tehetségével.

A Carnegie elméletében mélyebben meghúzódó hiba az lehet, hogy lélektanilag esetleg túlságosan megterhelő az üzletemberek számára, ha még a pályájuk során az emberbaráti tevékenység felé fordulnak. Az üzleti világ „túlélőjeként” felhalmozott nagy vagyon birtokában vajon tényleg képesek arra, hogy azt elosztogassák? Tekintet nélkül arra, hogy Gates betartja-e az ígéretét, vajon az olyan emberek, mint ő, inkább a kivételt erősítő szabálynak minősülnek? Könnyű szkeptikusnak lenni a tekintetben, hogy az ő példája az emberbaráti munkálkodást célzó korai visszavonulások hullámát fogja kiváltani.

A gazdagságnak a közérdekkel igazolt koncentrációja, amint az A gazdagság evangéliumában olvasható, nagyobb támogatást élvez az Egyesült Államokban, mint másutt, ez tükrözi az üzletembereknek az amerikaiak körében élvezett nagyobb megbecsültségét. Carnegie érvelése azonban Amerikában sem vált bevett doktrínává, mert legtöbben elutasítják azt a nézetet, hogy a gazdagok okosabbak és morálisan magasabb rendűek másoknál.

Ilyent egyébként sem Gates, sem Buffett nem állított. Amerikában a filmekben és a tévéjátékokban nincsenek drámai feldolgozások a mágnások emberbaráti tevékenységéről. Az amerikai nézők – mint másutt is – inkább a sátánian gonosz üzletemberek ábrázolását szeretik, akik a végén elnyerik méltó büntetésüket. Az USA-ban ily módon több az adakozás, mint a világ bármely már országában, ez azt jelzi, hogy az amerikaiak fokozottan érzik a magánéletben a jótékonykodás szükségességét. Amint a John Hopkins Egyetemnek a nonprofit szektorral foglalkozó, Lester Salamon által vezetett munkacsoportja megállapítja: az Egyesült Államok magasan vezet a nem nyereségérdekelt intézményeknek nyújtott támogatások tekintetében. Az ilyen célú hozzájárulások – leszámítva az egyházaknak nyújtott támogatásokat – elérik a GDP 1 százalékát az USA-ban, ez hatszor nagyobb arányú, mint Németországban vagy Japánban, és 30-szorosa a megfelelő mexikói adatnak.

A GDP 1 százaléka azonban még mindig nem nagy szám, főleg annak fényében, hogy annak jelentős hányadát a – Buffett hozzájárulásával együtt – 60 milliárdos Gates Alapítvány képviseli. Gates és Buffett természetesen megérdemli a méltatást és a jókívánságainkat, a példájukat azonban nem kellene „A gazdagság evangéliuma” igazolásaként elfogadni.

A szerző a Yale Egyetem közgazdaságtan-professzora