A hatalmi iszapbirkózás újabb fejezete a Közel-Keleten

A közel- és közép-keleti régió hatalmi érdekszféráinak legutolsó újraelosztása éppen másfél évtizede kezdődött. Az első Öböl-háborúval, majd a 2001-es Afganisztán és a 2003-as Irak elleni háborúval az Egyesült Államok (és szövetségeseként, biztonságpolitikai szempontból Izrael is) olyan új stratégiai pozíciókat szerzett a térségben, hogy az – mint azt a nemzetközi Irak-vita vagy napjaink Irán körüli nemzetközi nézeteltérései is mutatják – nemcsak a térség Amerikával és Izraellel szemben álló országait (Szíriát és Iránt) hozta felettébb nehéz biztonsági helyzetbe, s nem csupán a térséggel szomszédos Oroszországot, illetve a feltörekvő Kínát idegesíti, de olykor még a Washingtonnal hivatalosan szövetséges európai hatalmakat is nyugtalanítja. Az Egyesült Államok ugyanis – Izrael mellett – napjainkra a közel- és közép-keleti térség egyik meghatározó katonai hatalmává vált.

Aligha meglepő, hogy ilyen körülmények között a biztonságpolitikai szempontból Tel-Avivval és Washingtonnal szemben magára maradt Szíria, illetve az Egyesült Államok diplomáciai elszigeteltségében élő Irán is szövetségeseket keresett a régióban hatalmi ambícióik megvalósításához. Hogy ezt két olyan, nagy társadalmi támogatást élvező, nem állami biztonságpolitikai szereplőben – a Hamászban és a Hezbollahban – találták meg, amelyeket az Egyesült Államok, Európa és Izrael terrorszervezeteknek tekint, a regionális hatalmi politika szempontjából éppolyan érdektelen, mint annak a kérdésnek a felvetése, hogy a jelenleg Gázában és Libanonban zajló izraeli katonai műveletek háborút jelentenek-e vagy sem. (A kifejezés clausewitzi értelmében – ti. hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel – feltétlenül.) Sokkal fontosabb, hogy e két szervezet – amelyeket a muzulmán világ társadalmai (olykor saját kormányaikkal szemben is) karitatív vagy épp felszabadítási szervezetnek tekintenek, s amelyek születése és formálódása mind Libanonban, mind pedig a palesztin területeken szorosan összefüggött az izraeli megszállással (hogy ne mondjuk: nagyrészt ennek termékei) – az utóbbi években jelentősen megerősödött. A libanoni kormányban is képviselt Hezbollah a térség egyik legerősebb nem állami fegyveres szervezetévé nőtte ki magát, a Hamász pedig előbb az önkormányzati, majd ez évben a parlamenti választásokon ért el olyan sikert, ami kvázi állami szereplővé tette az állammal továbbra sem rendelkező palesztinok között.

Úgy tűnik, hogy a politikai biztosítékot éppen ez az utóbbi esemény ütötte ki Tel-Avivban és Washingtonban. Mert bár a történet most zajló epizódjának kezdetét sokan Gilad Salit június 25-i fogságba ejtéséhez kötik, a jelenlegi konfliktus alighanem már benne volt a Hamász választási győzelmében és abban, hogy ebbe a győzelembe sem Izrael, sem pedig az Egyesült Államok nem tudott beletörődni. Saját hatalmi logikájuk szerint nem is igen tehették meg, hiszen e szerint ezzel Szíria és Irán szövetségeseinek politikai hatalmát ismerték volna el olyan területeken, amelyeket a nagyhatalmak stratégiai szempontból egyértelműen izraeli–amerikai érdekszférának ismernek el. Nem csoda hát, hogy még a lehetőségét sem adták meg, hogy a Hamász – mint egykor az Arafat vezette Palesztin Felszabadítási Szervezet – legalább kísérletet tegyen önmaga átformálására. Miként azon sem nagyon csodálkozhatunk, hogy Gilad Salit fogságba ejtését, illetve a Hezbollah (nota bene: nem Libanon) bekapcsolódását a konfliktusba Izrael a két szervezet lehető legnagyobb mértékű meggyengítésére s nem kizárt, hogy libanoni stratégiai pozíciók megszerzésére használja most ki.

A kérdés most már az, hogy vajon az izraeli politika Ehud Olmert vezette új generációjának valóban sikerül-e megvalósítania terveit. Itt és most nem csupán, sőt talán nem is elsősorban az izraeli vezetést szorító idő a kérdéses tényező (mert bár Washington most zöld tárcsát mutat az izraeli hadigépezetnek, de nyilvánvalóan ez nem tarthat túl hosszú ideig), hanem sokkal inkább az, hogy a Gáza és Libanon elleni jelenlegi katonai akciók valóban meggyengítik-e s nem éppenséggel megerősítik a Hamászt és a Hezbollahot – miként azt sokan feltételezik. Kérdés továbbá az is: vajon Izrael hosszú távon nem járt volna-e jobban egy konszolidálódó Szíria- és Irán-barát Hamásszal, mint egy radikalizálódóval?

A jelenlegi eseményeket ugyanis Irán nukleáris ambíciói szempontjából sem közömbös megvizsgálni. Az iráni atomprogram legnagyobb veszélye abban rejlik (különösen, ha végeredményeként Teherán esetleg elrettentésre alkalmas atomfegyverhez jut), hogy a térség más államai (pl. Egyiptom, Szaúd-Arábia, Törökország, Szíria stb.) alighanem követnék Teherán példáját, s ez olyan nukleáris fegyverkezési versenyhez vezethet a térségben, amelynek alighanem a régió biztonságán jóval túlmutató, globális hatásai is lennének, különös tekintettel az olajban gazdag közel-keleti térségnek a világgazdaságban betöltött szerepére. S akkor még nem is beszéltünk sem az iráni atomfegyvernek, sem pedig a nyomában meginduló közel-keleti nukleáris versenynek Izrael állam biztonságára és a palesztin–izraeli viszonyra gyakorolt hatásairól. Azt az izraeli vezetésnek is pontosan tudnia kell, hogy az atomfegyvert birtokló Iránnak és szövetségeseinek egészen mások lesznek a tárgyalási pozíciói.

A szerző biztonságpolitikai szakértő