Az Egyesült Államok új kereskedelmi képmutatása
Egy évvel ezelőtt a világ leggazdagabb államainak vezetői kötelezettséget vállaltak a legszegényebbek sorsának enyhítésére. Dohában, 2001 novemberében – a mostani körtárgyalás-sorozat indításakor – a pénznél is értékesebbet kínáltak: lehetőséget a világ legszegényebb államainak, hogy eladhassák termékeiket, és ezzel megkereshessék a szegénységből kivezető utat. Propagandaharsonák hangjától kísérve a fejlett ipari országok egy ideig úgy tettek, mintha teljesítenék az ígéreteiket. Európa bejelentette például, hogy fegyvereken kívül mindent beenged (EBA-elv – Everything but Arms) a világ legszegényebb országaiból, és evégett egyoldalúan megnyitja a piacait.
Mivel az ördög itt is az ígéret részleteiben bújt meg, ezért a piacnyitás jóval szerényebb volt, mint amilyennek látszott. Főleg a bonyolultabbá tett származási szabályok hátráltatták a legszegényebb államokat, hogy az újonnan liberalizált beviteli rendeletekből profitálhassanak. A kegyelemdöfést azonban a világ leggazdagabb országa, az Egyesült Államok adta meg, amely megint úgy határozott, hogy képmutatást tanúsít.
Míg Európa tudomásul vette az EBA-elvből – főleg az eredetszabályozásból – adódó problémákat, és azokat legalább részben orvosolta, addig az USA ennek ellenkezőjét tette. Látszólag beleegyezett abba, hogy a legszegényebb fejlődők számára megnyitja piacának 97 százalékát. A nem liberalizált 3 százalékot azonban országonként külön-külön határozza meg. A kialakult gyakorlatot minden fejlődő állam úgy értékelte, hogy az USA-ba mindent szállíthat, kivéve azt, amit termel. Exportálhatnak például repülőgépeket és hajtóműveket, szuperszámítógépeket, félvezető-alkatrészeket, de olyan termékeket, amelyeket elő tudnának állítani – textilt, mezőgazdasági cikkeket, feldolgozott élelmiszereket –, nem.
Banglades például a vámtarifa-osztályozás szerint 409 termékféleséget szállított 2004-ben az USA-ba, ebből 2,3 milliárd dollár exportbevétele származott. A kivitel mintegy 60 százalékát azonban a termékféleségek 3 százaléka adta, így az USA bármikor korlátozásokat állíthat Banglades exportjának háromötöde elé. Kambodzsa esetében ez a szám 62 százalék, és az eljárás a fejlődő országok öszszességére is hasonló képet mutat.
A 3 százalékos kizárási hányad esetében az a hivatalos érv, hogy a piac szempontjából „érzékeny termékekről” van szó. Más szavakkal: az USA arról leckézteti a fejlődő államokat, hogy elkerülhetetlenül szembe kell nézni a liberalizációt kísérő, gyors alkalmazkodás fájdalmaival, maga azonban erre nem hajlandó. (Az Egyesült Államoknak valójában 11 éve volt arra, hogy alkalmazkodjon a textilkereskedelem liberalizálásához.) A valódi probléma azonban ennél is rosszabb, mert a 3 százalékos kizárási hányadra alapozott kereskedelempolitika tágra nyitja a kaput az „oszd meg és uralkodj” gyűlöletes elvének alkalmazása előtt, mert a fejlődő országokat az egymással szembeni rivalizálásra sarkallja, hogy Amerika ne az ő kivitelük kárára határozza meg a korlátozás alá vonandó 3 százalékot. A kizárásra alapozott eljárás így valójában csak arra jó, hogy aláássa a sokoldalú kereskedelem rendszerét.
A 97 százalékos javaslat mögött lehet egy további, rejtett szándék. A Világkereskedelmi Szervezet által még 2003-ban, Cancúnban tartott tanácskozáson a fejlődő államok összefogtak, és megakadályozták olyan egyezmény kimunkálását, amely rájuk nézve csaknem annyira tisztességtelen lett volna, mint a korábbi – a legszegényebbeket rosszabb helyzetbe hozó – uruguayi forduló. Ezt az egységet kellett lerombolni, az Amerika által szorgalmazott kétoldalú egyezkedés rendszere pedig éppen ezt szolgálta. A 97 százalékos liberalizálás és 3 százalékos kizárás rendszere ilyenformán a kereskedelmi rendszer széttördeléséhez vezethet, ez magát a WTO-t veszélyezteti.
Az Egyesült Államok kormánya már elért bizonyos sikereket abban, hogy miként kell szegény országokat egymás ellen ugrasztani. Az afrikai országoknak megadott preferenciális piachozzáférés valójában nem más, mint a kereskedelem átterelése: elveszik az exportlehetőséget egyes államoktól, és odaadják másoknak. A ruházati cikkek amerikai piacán Banglades korábban 4,6 százalékos részesedést tartott fenn, ez az afrikai államoknak adott elsőbbség következtében 3,9 százalékra csökkent. Ezzel egyidejűleg az afrikai országok hányada 1,6 százalékról 2,6-re ugrott, és a kedvezmények kiterjesztésével várhatóan tovább növekszik.
Az Afrikának adott kedvezmények eredetileg meghatározott időre szóltak, ha azonban a legutóbbi, hongkongi megállapodás értelmében állandóvá válnak, akkor folytatódik az ázsiai országok amerikai piaci részesedésének csökkenése. A WTO egyik fő feladata éppen abban állna, hogy a kereskedelmi forgalom átterelését célzó ilyen egyezmények terjedésének elejét vegye, ez eddig nem járt eredménnyel.
Ha Amerikának sikerülne is megosztania a fejlődő államokat, más pontokon éppen egységre késztethetné a vele szemben álló országokat. Akkor pedig a sokoldalú kereskedelmi rendszer liberalizálása mellett elkötelezett országok és a fejlődők megsegítésére őszintén törekvők egyaránt gyűlölettel fognak tekinteni Amerika új stratégiájára.
A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem professzora
Copyright: Project Syndicate, 2006 @ www.project-syndicate.org
