Középpontban a roaming

A mobiltelefonok külföldi használatával kapcsolatos eljárás – mikor is a külországba látogató telefonját a helyi szolgáltató hálózatára kapcsolják, ám a számlázást ki-ki otthonról, a saját szolgáltatójától kapja – sokak számára mindmáig nem igazán átlátható. Így aztán azt is afféle szükséges rosszként veszik tudomásul, hogy az ilyen hívások díjazása rendre sokkal borsosabb, mint az otthoni beszélgetéseké. Az utca embere többnyire úgy van vele, hogy annak idején a fix telefonos külföldi hívás is mindig sokkal drágább volt, hát itt is nyilván megvan az indok. Valójában amíg a hajdani „interurbán hívások” lebonyolítása esetenként költséges beruházást is igénylő technikai feltételrendszert igényelt, addig ma ha mondjuk valaki egy magyar mobilról Rómában fel akarja hívni a szállodában maradt feleségét, az semmilyen pluszt nem igényel.

Mindezek láttán döntött úgy az Európai Bizottság, hogy beavatkozik, és megkísérli visszagyömöszölni a szellemet a palackba. A hamar elhíresült eredményt a napokban tette közzé, egyelőre csak javaslat formájában, hiszen ahhoz, hogy a kezdeményezéséből tény lehessen, még a tagországok kormányainak meg az Európai Parlamentnek is rá kell bólintania.

A dolog idáig a gazdasági hírek közé tartozik, volt is ott visszhangja éppen elég. Ami az ügyet érdekessé teszi, az az utóélete. Egyfelől a szolgáltatók heves – és csoportos –, „piaci szabadságra” hivatkozó tiltakozása, másfelől a teljes eltörlés helyett csak kétharmados korlátozást felvető javaslat miatt tamáskodó nemzetközi sajtó fanyalgása. Mindeközben a francia kormány máris eldöntötte: Párizs bizony felkarolja a bizottsági javaslatot!

Az, hogy a szolgáltatók nem szeretik az ötletet, teljesen érthető. A felvetés olyan szinten szabna plafont a roamingdíjak lehetséges mértékének, hogy milliárdos nagyságrendű bevételtől esnének el.

Ami figyelmet érdemel, az az érvelésük: szerintük a felvetés mindenekelőtt beavatkozás a piaci folyamatokba, amit a brüsszeli EU-intézmények önigazolási kényszere szült, nem pedig a valós szükség.

Azért rafinált ez a megközelítés, mert az ügy valóban kapóra jön az alkotmányos szerződés bukása óta szüntelen „napi sikereket” kereső Európai Bizottság számára. A roamingprobléma minimum nyaraláskor ma már szinte minden uniós állampolgárt érint. Így aztán az is EU-népességi méretekben válik majd érezhetővé, ha éppen Brüszszel fellépésére egyszer csak letörik ezeket az árakat. Már-már nevezhetnénk akár olcsó poénszerzési alkalomnak is dolgot.

Elvben hatásos lehet a „brüsszeli önkényre” hivatkozás azért is, mert üzleti – és üzletet pártoló politikai – körökben valóban tartanak tőle, hogy bürokratikus túlbuzgóságból Brüsszel a spontán piaci folyamatok kerékkötője lehet. Enynyiből a „roamingügy” akár példaperré is válhat, amelytől ha a bizottságiak vérszemet kapnak – így a mobilszolgáltatók figyelmeztetése –, akkor legközelebb valami más szakmát, más szolgáltatást céloznak meg.

Másfelől viszont a „mobilosokkal” valóban nagyon elszaladt a ló, és ezzel egy kicsit mindenkit maguk ellen hangoltak. Végül is: az üzletet és a politikát is emberek csinálják, akik maguk is sokat utaznak, és saját bőrükön (számláikon…) érezhetik a „roaming” mindennapi terheit. Nem biztos tehát, hogy ezúttal készek lesznek helyből behódolni a Brüszszel-ellenes érvelésnek. A gyors francia csatlakozás mindenesetre erre utal.

Ami azonban mit sem von le abból, hogy a bizottságnak eztán is mértéktartással szabad csak a mostani eszközhöz nyúlnia. Bölcsen kerülve azt a pontot, amelyen túl esetleg a piacot már nem elsősorban a „piacrongálók”, hanem a saját fényezése miatt védené. Miként a mostani reakciók mutatták: ő veszítené rajta a legtöbbet.

A szerző állandó brüsszeli tudósító