A rivaldafényen kívül

Nem is számít ambiciózus fiatalnak az, aki diplomájának megszerzése után nem szeretne azonnal egy jól működő cégnél vagy banknál sok pénzért menedzserkedni, nem az a vágya, hogy sztárügyvédkedjen, netán bíróként tízmilliárdos büntetőügyben ítélkezzen, vagy nem arra törekszik, hogy mint tévés műsorvezető beköltözzön az otthonokba, ismert publicistaként ő legyen az ügyeletes megmondóember. Ebből gond csak akkor származik, amennyiben később, megismerve a viszonyokat, fölmérve a saját képességeit, az ifjú ember akkor is ragaszkodik az álomvilágában fogant elképzeléseihez, ha ennek nem sok köze van a realitáshoz.

Túl sokan vannak ilyenek. Ezzel is magyarázható, hogy az elmúlt években rengetegen jelentkeztek az egyetemek, főiskolák közgazdasági, jogi, kommunikációs fakultásaira. S azok, akik megkapják diplomájukat, csak az álláskeresés során döbbennek rá, édeskevés az, hogy papír van a zsebükben. Emellett hónapokig tartó talpalásra, kiépített kapcsolatrendszerre, mázlira van ahhoz szükségük, hogy el tudjanak helyezkedni. S akkor még fényévekre vannak attól, hogy szakmájuk csúcsára jussanak, rivaldafénybe kerüljenek. Ám ők még szerencsésnek tarthatják magukat azokhoz képest, akik egyáltalán nem tudnak munkát találni szakmájukban.

A valódi felelősség azokat terheli, akik lehetővé tették, hogy az indokoltnál sokkal több felsőoktatási intézmény működjön egy ekkora országban, akik a piac követelményeit figyelmen kívül hagyva határozták meg a felvételi keretszámokat, akik úgy akarták intézményük presztízsét emelni, hogy eszetlenül növelték a hallgatói létszámokat, akik nem figyelmeztették a diákokat arra, minek érdemes továbbtanulni.

Ők azonban most is egy jól klimatizált irodában törik a fejüket az újabb világmegváltó ötleteken, vagy szabadságuk alatt abban a tudatban lógatják a tengerbe a lábukat, hogy mindent megtettek felsőoktatásunk felvirágoztatása érdekében.