A világkereskedelmi fejlesztési forduló kimúlása

Pascal Lamy, a Világkereskedelmi Szervezet vezetője már hosszú ideje igyekezett mérsékelni az elvárásokat, ezért egy ideje világos volt, hogy a szegény országok a legjobb esetben is szerény előnyökhöz jutottak volna. A bukás aligha lephetett meg bárkit is: az Egyesült Államok és Európa már jó ideje visszavonta azon 2001-es, dohai ígéretét, hogy az új körtárgyalásokon kiigazítják az előző forduló során a fejlődőkre rótt hátrányokat. Ismét kiütközött, hogy Amerika elutasítja a multilateralizmust, és a politikai megfontolásokat az elvek fölé helyezi. A közelgő, novemberi választásokra való tekintettel George W. Bush elnök nem tudott „feláldozni” 25 ezer gazdag gyapottermesztőt és 10 ezer prosperáló rizstermelőt, azonkívül nem tudott lemondani az ő kampány-hozzájárulásukról.

A tárgyalások a mezőgazdasági ügyek miatt akadtak el; az agráriumban a támogatások és a kereskedelmi korlátozások sokkal nagyobbak, mint az ipari szegmensben. Mivel a fejlődő államokban a lakosság mintegy 70 százaléka függ közvetlenül vagy közvetve az agrárszektortól, ezért ez a réteg a jelenlegi rendszer legnagyobb vesztese. Azzal azonban, hogy mindenki a mezőgazdaságra összpontosított, a figyelem elterelődött a napirend sokkal fontosabb pontjairól, amelyek elfogadása mind az északiak, mind a déliek számára előnyös lett volna.

Ott vannak például a vámtarifák; ezek alkalmazásával például jóval nagyobb vámtétel jön ki a feldolgozott termékekre, mint az alacsony feldolgozottságúakra. Ilyen kulcsok elrettentik a fejlődő államokat a nagyobb értékhozzáadással járó – ezáltal a foglalkoztatást és a jövedelmeket növelő – tevékenységek elterjesztésétől. Eme gyakorlat egyik legfelháborítóbb példáját a bevitt etanol egy gallonjára (4,54 literjére) kivetett 0,54 dolláros amerikai vám adja.

A nyersolaj bevitelére nincs vám, jár viszont 0,51 dollárnyi szubvenció az USA-ban előállított etanolra, ezért egy külföldi termelő csak akkor tud versenyezni az amerikaival, ha a költségei gallononként 1,05 dollárral alacsonyabbak. Ennek köszönhető, hogy az USA vált a világ legnagyobb etanoltermelőjévé.

A cukoralapú brazil etanol előállításának költségszintje sokkal alacsonyabb, mint a kukoricabázison készített amerikaié. Van olyan tanulmány is, amely szerint az amerikai etanol előállítása több energiát emészt fel, mint amennyit a késztermék hordoz. Ha tehát Amerika megszüntetné ezt a vámot, akkor több energiahordozót vásárolna Brazíliától, s kevesebbet szerezne be a Közel-Keletről. Az amerikai termelők azonban kihasználják a korrupt rendszer által kínált kiskaput, és a megszavazott szubvenciók ellenében fizetik a kampány-hozzájárulást.

A kereskedelmi tárgyalásokon az USA közölte, hogy csak mások piacnyitása után hajlandó csökkenteni a szubvenciókat. Erre egy fejlődő állam minisztere azt válaszolta, hogy a termelőik tudnak versenyezni az amerikaiakkal, a kormánya azonban alulmarad az Egyesült Államok kincstárával szemben. Tehát az lenne a helyes, ha a fejlődők csak akkor nyitnák meg a piacaikat az amerikai mezőgazdasági termékek előtt, amikor az USA maradéktalanul megszünteti a szubvenciókat. Ha ugyanis a fejlődők szintén a mezőgazdaságuk támogatására kényszerülnének, azzal fontos forrásokat vonnának el az oktatástól, az egészségügytől és az infrastruktúra-építéstől.

A kereskedelmi forduló további témái közül kölcsönös előnyöket biztosított volna a kiegyenlítő vámok alkalmazásának elismerése: ha valahol támogatást folyósítanak, akkor egy másik ország illetéket vethetne ki az eladó által élvezett előny kompenzálására. Ha a piacok nyitottak, akkor például az európai vagy az amerikai szállítóknak juttatott szubvenciókat ellensúlyozni lehetne pótvámokkal, ez jelentős lépés lehetett volna a fejlődést előmozdító tisztességes kereskedelmi rendszer kialakítása felé.

A kereskedelmi forduló kezdetén a fejlődők nemcsak az EU és az USA ígéreteinek a visszavonásától tartottak, hanem attól is, hogy végeredményben ismét rosszabb helyzetbe kerülnek, mint korábban voltak. A nagy részük éppen ezért érez megkönnyebbülést a forduló bukása láttán. Egy másik veszély abban van, hogy a világ azt hitte volna: az új egyezmény puszta aláírásával máris teljesültek a Dohában kitűzött célok. A tárgyalásvezetők ennek tudatában gyorsan hozzáfogtak volna egy további – ugyanolyan tisztességtelen – fejlesztési forduló előkészítéséhez.

A bukás után maradt viszont egy aggály: Amerika sietve aláírt számos kétoldalú kereskedelmi megállapodást, amelyek még egyoldalúbbak és tisztességtelenebbek a fejlődők számára, ezért fennállhat annak a veszélye, hogy ebben Európa és mások is követni akarják. Az „oszd meg és uralkodj” ezen stratégiája aláássa a sokoldalú kereskedelem rendszerét, amely a diszkriminációmentesség elvén alapul.

Ha a sokoldalú kereskedelmi rendszer meggyengül, azzal minden ország veszít. A világ fennmaradó részének ezért nem kellene a magáévá tennie Amerika egyoldalú megközelítését: a multilaterális kereskedelmi rendszer túl értékes ahhoz, hogy hagyják lerombolni egy olyan amerikai elnök által, aki többször is kimutatta megvetését a globális demokrácia és a multilateralizmus iránt.

A szerző a Kolumbia Egyetem professzora, közgazdasági Nobel-díjas