Fegyverkereskedelmi versenyfutás

A hétfő reggeli tűzszünetig több mint ezer ártatlan civil életét követelő közel-keleti konfliktus újra előtérbe állította a kulisszák mögött évek óta folyó amerikai–orosz fegyverkereskedelmi háborút. Ebben a gyakran öv alatti ütésekkel vívott küzdelemben Moszkva most tartósan felülkerekedni látszik, hiszen a fegyverexportból származó profitja már jó ideje meghaladja az amerikai cégek nyereségét. A fejlődés dinamikája is elképesztő: a Roszoboronexport által képviselt orosz hadiipari export 2000 óta kivétel nélkül minden évben egymilliárd dollárral nőtt, és 2005-ben elérte a 6,1 milliárdot. A Kreml szoros politikai és gazdasági felügyelete alatt álló – többek között 1500 kutatóintézet munkáját is hasznosító – mamutcég az utóbbi időben éppen az amerikai hadiipari export célországainak 70 százalékát kitevő fejlődő államokban ért el rendkívüli sikereket.

Ezt a gazdasági-politikai expanziót igyekezett megállítani Washington azzal, hogy az amerikai törvényhozás augusztus 4-én gyakorlatilag törvényen kívül helyezte a Roszoboronexportot és a Szuhoj repülőgépgyárat. A két orosz cég amerikai bankszámláit befagyasztották, a velük való bármely gazdasági kapcsolat súlyos jogi szankciókat von maga után. Történt pedig ez azután (sőt: amiatt), hogy az USA olajimportjának több mint a felét adó Venezuela militánsan Amerika-ellenes elnöke, Hugo Chávez augusztus elején meglepő turnét tett a fegyverkereskedelem szempontjából a nyugati világra nézve legveszélyesebb államokban. A Fehéroroszország- Oroszország–Irán–Vietnam–Kína útvonal legfontosabb állomásán, Oroszországban a kiszivárgott hírek szerint közel hárommilliárd dollár értékű fegyverszállítási szerződést írt alá. SZU–30-asok, Kalasnyikovok mellett elhárító rakétarendszerek szerepelnek a listán.

Ez persze nem csak gazdasági kérdés. Hiszen Chávez hiperaktivitása révén Caracas, az USA nemrégi „domíniuma” most a világnak (az iraki megszállás által is táplált) Amerika-ellenes érzelmeit nemzetközi politikai programmá kovácsoló ország lett. Éppen a kubai hatalmi vákuum küszöbén, az Amerika-ellenes jelszavakkal is gerjesztett új orosz birodalmi revánspolitika kontúrjainak kirajzolódása közepette.

Az oroszok ellen elrendelt szankció hivatalos indoka egyébként az volt, hogy a két cég gazdasági kapcsolatban áll Iránnal. Ez pedig egy 2000-es amerikai törvény szerint kollaborálást jelent „a tömegpusztító fegyverek előállítására készülő” országgal. Moszkva 2005 végén valóban 30 rakétaelhárító rendszert adott el a síita fundamentalizmus agresszív világközpontjává váló Iránnak. A 700 millió dolláros üzlet a moszkvai Izvesztyija szerint csupán a kezdet. Már folynak a tárgyalások a perzsa állam légierejének modernizálásáról: 35 MiG–29-es, 24 SZU–24-es és több mint 30 MI–8-as harci szállítóhelikopter exportálása a tét. Washington ismét csak tiltakozik, arra hivatkozva, hogy a SZU–24-est taktikai atomfegyver szállítására lehet használni.

Oroszország fegyverexportját azonban éppen a harci repülőgépek tették sikerágazattá. A 2005-ös év adatai szerint ez adja a kivitel 62 százalékát. A haditengerészet részesedése 24, a szárazföldi fegyverzeté és a rakétaelhárító rendszereké pedig csak 6-6 százalék. Tavaly az egész export 45 százaléka Kínába irányult. (Valószínűleg nem alaptalan az izraeli katonai elhárítás vádja, hogy az orosz fegyverek részint kínai közvetítéssel kerülnek az arab országokba, amelyek kőolaj- és földgázszállítással fizetnek Pekingnek. Hiába kínál Tel-Aviv fejlett technológiát Kínának abban a reményben, hogy ezzel csökkenti a hatalmas ország gazdasági terjeszkedését a térség muszlim országaiban: az utóbbi időben már mintegy ezer kínai katonai tanácsadó oktatja az orosz fegyverek használatára a szaúd-arábiai, szíriai és palesztin katonákat.)

De ebben a helyzetben aligha növeli az amerikai fegyverkereskedelem lehetőségeit a Roszoboronexport és a Szuhoj elleni eljárás, amelyet a moszkvai lapok indulatosan „Oroszország ellen indított nyílt gazdasági háborúnak” minősítenek. Véleményük szerint ennek a lépésnek az amerikai gazdaság legalább anynyira megissza majd a levét, mint az orosz. Hiszen például a Szuhoj által nemrég kifejlesztett, középtávú utakra alkalmas Superjet–100-as repülőgépek exportjára egy nagy amerikai cég kötött az egész világra érvényes exkluzív szerződést.

Az amerikaiak szerint viszont az oroszok járnak rosszul, ha nem sikerül a Superjet–100-as bevezetése a világpiacra. Ezzel a fejlesztéssel akart ugyanis Moszkva új megrendeléseket szerezni a Szovjetunió felbomlása után elveszített importőröktől. Annyi biztos: a Putyin uralomra kerülése óta ilyesmire nagyon sokat adó orosz vezetésnek az amerikai szankciók nyomán számolnia kell a 3-4 milliárdos projekt esetleges kudarcával.

Az viszont lehetséges, hogy a washingtoni döntés csakugyan bumerángeffektust indít el. Hiszen meghiúsíthatja többek között Moszkva tervezett, 3,5 milliárd dolláros Boeing-vásárlását, amelyet a Kremlnek kell jóváhagynia. A gazdasági kérdésekben is egyre gyakrabban erőből politizáló Putyin elnök a történtek után erre aligha lesz hajlandó.

Sőt: kútba eshet a Boeing tervezett oroszországi titániumvásárlása is, erre pedig égetően nagy szükség van a repülőgépgyártásban. A Roszoboronexport ugyanis néhány hete (magánkézből) feltűnés nélkül kivásárolta az orosz titániumgyártás száz százalékát adó Aviszima nevű távol-keleti céget. Ez hasonló horderejű ügy lehet, mint a Jukosz tönkretétele volt. Hiszen mostantól Putyin köre, „a Kreml Részvénytársaság” dönti el, hogy az így állami kézbe került vállalat kinek és mennyit exportál majd. Az energetikai szférán kívül is gőzerővel folyik tehát a korszerű gazdasági és jogi eszközökkel végrehajtott orosz etatista expanzió.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa