Huszonöt éve éheztetik a szörnyeteget

Több évtizednek kell eltelni ahhoz, hogy egy adott kor meghatározó politikusainak történelmi szerepét megfelelően tudja értékelni az utókor. Ronald Reagan esetében ez különösen így van. Azt még a bírálói is elismerik, hogy a két éve elhunyt államférfi az Egyesült Államok egyik legkarizmatikusabb elnökeként vonult be a történelembe. Számos érdeme mellett a nevéhez fűződik az a gazdaságpolitika is, amely új megközelítéssel rántotta ki az amerikai gazdaságot a 80-as évek elejére kialakult, kilátástalannak tűnő recesszióból. A nagy munkanélküliséggel és egekbe szökő árakkal kísért stagfláció elleni küzdelemben Reagan szakított az addig általánosan elfogadott keynesi megközelítéssel, és Friedrich von Hayek, Milton Friedmann, Arthur Laffer, Robert Mundell, valamint mások elméleteire támaszkodva indította útjára a kínálati oldalt élénkítő gazdaságpolitikáját.

Az 1981 augusztusában elfogadott csomag 33 hónap alatt 23 százalékkal mérsékelte a személyi jövedelemadó kulcsait; ez volt a legnagyobb mértékű ilyen csökkentés Amerika történetében. A legfelső adókulcs 70-ről 50 százalékra esett, bár ez tulajdonképpen csak az osztalék- és a kamatjövedelmekre vonatkozott, mert a munkajövedelmek marginális kulcsa már akkor is 50 százalék volt. Az árfolyamnyereség-adót 50-ről 20 százalékra szállították le, 1985-től kezdődően pedig az inflációhoz indexálták az adósávokat. Reagan második elnöki ciklusában, 1986-ban fogadták el a második fontos adócsomagot, amely két kulcsra – 15 és 28 százalékra – szűkítette az szja-rátákat, ezenfelül emelte a nullakulcsos sávot és az adókedvezményeket. Kibővítette a társaságiadó-alapot, viszont a kulcs mértékét 46-ról 34 százalékra vitte le. Az árfolyamnyereség-adó kulcsát ugyanakkor 20-ról 28 százalékra emelte.

Az adótörvényeken túl Reagan nagy súlyt fektetett a deregulációra, a verseny ösztönzésére. Igaz, ezeknek a törvényeknek egy részét már elődje, Jimmy Carter hivatali ideje alatt előkészítették. Republikánus létére a volt filmszínészt tartják az egyik legprotekcionistább amerikai elnöknek: az erős dollár és a hatalmas kereskedelmi deficit miatt állandó kereskedelmi háborúban állt például Japánnal. Az 1980-tól 1988-ig tartó elnöki időszak kapcsán nem szabad elfeledkezni Paul Volcker szerepéről sem, aki a Fed élén szigorú monetáris politikájával hozzájárult az infláció leszorításához. A reaganomics eredményei vitathatatlanok: nagyobb adóbevételek, hét évig tartó, átlagosan 4 százalékos növekedés, stabilan emelkedő életszínvonal, szárnyaló részvények (utóbbinak az 1987. októberi tőzsdekrach vetett véget).

Mint majdnem minden a világon – de legalábbis a gazdaságban –, Reagan öröksége sem lett tökéletes. Bár a legtöbb dologról hasonló elveket vallott korának másik nagy politikusával, Margaret Thatcherrel, egy ponton markánsan eltért a gazdaságfilozófiájuk. A brit miniszterelnök úgy vélte, hogy az adócsökkentés csak a kiadások lefaragásának „jutalma” lehet, míg Reagan a „szörnyeteg” – azaz az állam – kiéheztetésének a híve volt. Úgy vélte, az ő dolga az adók csökkentése, a kiadási oldal majd magától hozzáigazodik. Nem így történt. Bár az adóbevételek nőttek, a kiadások – főként a hidegháborús fegyverkezési verseny miatt – az egekbe szöktek, és a költségvetési hiány is elszállt: 1983-ban a GDP 6 százalékát tette ki, míg 1988-ra sikerült 3,8-re szorítani. Persze ezt is többféleképpen lehet értelmezni. Dick Cheney jelenlegi amerikai alelnök szerint például „Ronald Reagan bebizonyította, hogy a deficitek nem érdekesek”. És bár ez túlzó megfogalmazás, Amerika esetében – de talán egyedül az övében – még akár némi igazságalapja is lehet ennek a kijelentésnek.

S ha már Dick Cheney-t említettük, sokan vonnak párhuzamot Ronald Reagan és George W. Bush gazdaságpolitikája között. Ebben sok igazság van, bár a két elnök más belső és külső feltételek között végezte, végzi a tevékenységét. Az mindenesetre sokat elárul a különbségekről, hogy Bruce Bartlett, Reagan feltétlen híve, akinek 1981-ben megjelent Reaganomics című könyve a kor manifesztumává vált, az idén újabb kötetet dobott piacra, ezúttal Buhsról, amelynek címe: Imposztor. Bartlett szerint a jelenlegi elnök álkonzervatív, és elvek helyett csak a szavazatvásárlás érdekli.

Bush szerepének megítélését is célszerűbb talán az utókorra bízni, Reagan keze nyoma azonban tagadhatatlanul most is ott van nemcsak Amerika, hanem az egész fejlett világ gazdaságpolitikáján. A reaganomicsnak köszönhető, hogy a 60-80 százalékos adókulcsok végérvényesen eltűntek, és hogy általánosan elfogadottá vált: az alacsonyabb adókulcs hosszabb távon több adóbevételt is eredményezhet. Az elmélet híveinek azonban érdemes ismét felhívni a figyelmét a terápia mellékhatásaira, valamint az USA különleges helyzetére.