A művészi színvonal vagy az állami művészet

Az amerikai zenei élet csaknem minden tekintetben eurocentrikus, kivéve a finanszírozást. Míg az Egyesült Államokban az adóból levonható magánadományokból és a jegyeladásokból támogatják az élőben előadott klasszikus zenét, addig Európában erre a célra inkább a közvetlen állami szubvenciót használják. A helyzet iróniája az, hogy Amerikában a gazdag és változatos művészeti életet eredményező európai támogatási modell átvételét sürgetik, az Óvilágban ezzel szemben a magánpénzek és a jegyeladások hányadának növelését szorgalmazzák.

Az európai közvetlen támogatások rendszere sajnos áldozatul esik a lassú növekedésnek és a költségvetési megszorításoknak. A művészetek dotálására fordítható összegek lefaragásának kényszere főleg az eurót alkalmazó uniós tagállamokban jelentkezik, amelyeknek a GDP 3 százaléka alatt kell tartaniuk a költségvetési hiányukat.

Ez az európai alkotóművészet intézményeire nehezedő nyomás több szinten is aggodalmakat vált ki. A kontinens szociáldemokrata hagyományainak részeként a ritka szellemi javak – mint amilyen az opera vagy a hangverseny – hozzáférhetőségét elsődlegesen a sorbaállásra bízták, ennek megfelelően az árakat – jelentős támogatások révén – alacsony szinten tartották.

Ennek most meg kell változnia. Az előadóművészek és -művészetek európai pártfogói azonban aggódva mutogatnak az USA-ra, ahol a nagyobb együttesek zenei vezetőitől – egyebek mellett – például azt is elvárják, hogy a zenekar részéről vegyenek részt a pénz felhajtásában és a helyi közösségek tevékenységében. Attól tartanak, hogy mindez Európában is bekövetkezik.

Több karmester éppen azért utasított el fontos kinevezéseket az USA-ban, mert attól tartott, hogy a pálca mellett a gyűjtőpersellyel is bánnia kellene, ami befolyásolná a művészetét. Daniel Barenboim a szóbeszéd szerint részben azért hagyta el a Chicagói Szimfonikus Zenekart, mert elutasította azokat a felkéréseket, hogy vegyen részt a pénz előteremtésében.

Az amerikai tapasztalat azonban arra is ad példát, hogy művészeti vezetők vagy zenei igazgatók tevékenységének a színvonalát nem feltétlenül kell lerombolni annak, ha részt vesznek a pénz előteremtésében. Michael Tilson Thomas például San Franciscóban sikeresen egyesítette a művészeti tevékenységet a támogatások felhajtásával, és a város szimfonikus zenekarát az USA élvonalába vezette. Az európaiakat a tekintetben is meg kellene nyugtatni, hogy a magántámogatások előtérbe állítása nem szükségszerűen jelent egyet a konzervatív repertoár kényszerű vállalásával, mert például a San Franciscó-i Szimfonikusok műsorkínálata a világon az egyik legkalandosabb.

Ha a hallgatóságnak progreszszív ízlése van, akkor a magánpénz igénybevétele és az innovatív programok összeállítása maradéktalanul összeegyeztethető. A finanszírozásban meglévő közpénzhányad ugyanis lehetővé teszi a kalandosabb programok kialakítását akkor is, ha a hallgatóság ízlése inkább konzervatív. Ez az oka annak, hogy az európai művészvilág jobban szereti a közpénzt, amely mentesíti őket a Beethovenre és Mozartra korlátozódó választék kényszere alól. Elképzelhető továbbá, hogy a hallgatóság idővel értékelni tudja a kalandosabb repertoárt, ha annak gyakrabban ki van téve.

Természetesen ha a költségvetés kevesebbet szánhat az előadóművészekre, akkor nemcsak a magánpénzek szerepe növekszik, hanem a jegyárakat is emelni kell. Ezt egyesek esetleg rossz dolognak tartják, mert kizárhatja a fiatal hallgatóságot. Az alacsony árak azonban önmagukban még nem szavatolják, hogy a fiatalok hangversenyre járnak, mert esetleg nem is érdekli őket vagy éppen nem kapnak jegyet.

Mire jók egyáltalán az alacsony helyárak, amelyekkel nagyrészt a bérletes nézőket vagy hallgatókat szubvencionálják, ha emiatt nem kapható például jegy? Ha a klasszikus zene iránti ízlést kell támogatni, akkor az alacsony jegyárakkal szemben előnyben kellene részesíteni a közvetlen és célzott szubvenciókat. Egyébként is a fiatalokkal a legjobban a nevelésen keresztül lehet megkedveltetni az előadó-művészeteket. Az amerikai zenekarok azonban nem számíthatnak az ottani iskolákra vagy kormányszervekre az elemi zenei ismeretek oktatásában, amellyel szavatolni lehetne a klasszikus zenére fogékony – későbbi – hallgatóság kinevelését. Ezért erre néhány zenekar maga kényszerül, éppen magánpénzek felhasználásával.

San Franciscóban például az ottani zenekar működtet egy 23 millió dolláros – magánpénzből finanszírozott – projektet, amelynek részeként sorozatokat készítenek az ottani közszolgálati televíziós vagy rádióműsorok, esetleg az interaktív zenei oktatás számára. Ilyen jellegű innovatív programok működtetése ma már mind Európára, mind Amerikára jellemző. Ami pedig a fiataloknak az előadásokhoz való hozzáférését jelenti, itt a probléma az óceán mindkét partján fennáll, ugyanez a helyzet az állami iskolákban elérhető zenei képzés gyatra szintjével. Ha a zenekarok nem törődnek a jövőjükkel, akkor előfordulhat, hogy idővel nem lesz jövőjük.

A szerző a Stanford Egyetemen működő Hoover Intézet kutatója

a klasszikus zene finanszírozásával kapcsolatos aggodalmak is hagyományosan visszatérnek. Melvyn Krauss-->