A növekedés forrásai
A magyar közgazdász-társadalom kritikai elemzés nélkül, egyhangúlag fogadta el, hogy a gazdasági felzárkózás a versenyképesség erősítésével lehetséges. Ha javítjuk a versenyképesség mutatóit, akkor gyorsul a növekedés, ennek révén egyszer majd elérjük az EU-átlagot: ez ilyen egyszerű, előre látható és lineáris. A német CESifo (www.cesifo.de) Ochel és Röhn által jegyzett tanulmánya azonban kimutatja, hogy a versenyképesség javulása és a gazdasági bővülés dinamikája között nincs érdemi kapcsolat (VG, 2006. augusztus 17.). Sőt a Nemzetközi Menedzsmentfejlesztési Intézet (IMD) versenyképességi rangsora és a növekedési dinamika rangsora között fordított az összefüggés: az IMD-besorolásban kapott jobb helyezés gyengébb növekedést prognosztizál. Ezzel a hazai közgazdasági gondolkodás egyik vezető totemoszlopa dőlt meg, és kiderült, hogy a gazdasági felzárkózást nem alapozhatjuk a versenyképességi mutatók javulására. A növekedés és a versenyképességi mutatók között még fordított helyzet is lehetséges.
Felzárkózni úgy lehet, ha a magyar gazdasági bővülés tartósan és jelentősen meghaladja az EU-átlagot, mert ez automatikusan közelíti az egy főre eső gazdasági fejlettséget az átlaghoz, és tendenciájában, általában időben kissé eltolva közelíti az egy főre eső fogyasztást az európai fogyasztási szinthez. Ha a növekedés alapvetően nem a versenyképességi javuláshoz kötődik, akkor alapos átdolgozást igényelnek a tankönyveink, gazdaságpolitikai prioritásaink és általában közgazdasági nézeteink. Ez a közgazdasági korrekció annál is inkább sürgető, mert Magyarország növekedési válság elé néz a következő években; ezt az eurózóna átlagos bővülésére süllyedő friss bővülési adatok, a kormány konvergenciaprogramja és a globális gazdaság 2007-re várt lassulása alapozza meg. Ha nem a versenyképességi javulás áll a gazdasági növekedés mögött, akkor mi az ördög a gazdaság bővülésének a forrása?
Minden bizonnyal döntően nem mérhető, közvetett, hosszú távú és nem lineáris hatások. Kezdjük rögtön a gazdaságpolitika ciklusaival: minél nagyobbak és gyakoribbak a kilengések egy ország gazdaságpolitikájában, annál nagyobb a növekedési veszteség. Ezt pozitívan bizonyítja Szlovénia példája (Bartha Attila, VG, 2006. augusztus 9.), és negatívan Magyarországé: a sokkterápiák és konszolidációk jelentős növekedési áldozattal jártak 1990 és 2005 között.
A társadalmi tőke bővülése vagy fogyása, ezen belül a közbizalom, közhangulat, kooperációs készség és a többi tőkeelem döntő módon felelős a gazdasági növekedés dinamikájáért. A következő évek riasztóan rossz bővülési adatai mögött majd a társadalmi tőke elemeinek a csökkenése is fellelhető. A társadalom egészségtőkéjének alakulása is fontos tényezője a gazdasági dinamikának, mert a munkaképesség, rugalmasság és tanulási képesség hátterében rejtve az egészségi állapot húzódik meg. Ma már tudjuk, hogy az egészségi állapot, illetve az egészségügyi szolgáltatások minősége nagyságrendileg erősebben hat a növekedésre, mint a tudástőke, az oktatás színvonala. Egy társadalom erkölcsi állapota, illetve ennek változási iránya is rejtett, de jelentős forrása a növekedésnek vagy a megtorpanásnak. Tudjuk, hogy a politika nyílt és rejtett módon hat a bővülésre. A rejtett hatások közül talán a legfontosabb az, hogy egy társadalom értékrendjével összhangban van-e a politika működése, vagy éppen ellentétes azzal.
A növekedési válság mögött nem mérhető, de tapintható nem gazdasági tényezők is meghúzódnak, és ezek megoldása nélkül nem lehetséges Magyarország felzárkózása.
A szerző a Növekedéskutató Intézet igazgatója, a Fidesz – MPSZ országgyűlési képviselője
