A progresszív realizmus mint külpolitikai alternatíva
Amerika esetében ma az a kérdés, miként kellene használnia példa nélküli hatalmát, és milyen szerepet kellene játszaniuk az értékeknek. A realisták óvnak attól, hogy a kormány az értékek mentén határozza meg a politikai kurzust, jóllehet a demokrácia és az emberi jogok két évszázadon keresztül az amerikai külpolitika szerves részét képezték. Az író, Robert Wright és mások ajánlásának elfogadásával a Demokrata Párt ezt a problémát úgy oldhatná meg, hogy a „progresszív realizmust” követné.
A progresszív realista külpolitika az amerikai hatalom erősségének és korlátainak megértésével kezdődne. Az USA ma az egyetlen szuperhatalom, e státus érvényre juttatása azonban nem jelenthet egyet hegemónia vagy birodalom kiépítésével. Amerika befolyást gyakorolhat a világ más területei felett, de ellenőrzést nem.
A hatalom érvényesítése mindig a körülményektől függ, ez a azonban ma egy háromdimenziós sakkjátszmára emlékeztet. A legfelső szinten egypólusú katonai hatalmi konstelláció szerint folyik a játszma, eggyel alatta azonban, a gazdasági viszonyok szintjén már multipoláris a világ. A legalsó szinten – ahol olyan mechanizmusok működnek, mint az éghajlatváltozás, a kábítószer-kereskedelem, a madárinfluenza, a terrorizmus – a hatalom egyenesen kaotikus elosztás szerint működik.
A nemzetközi kapcsolatok legalsó szintjén a hatásos megoldásoknak csak egy részét képviseli a katonai erő. Ezen a szinten a kormányok és a nemzetközi intézmények együttműködésére van szükség. A legfelső szinten – amelyet Amerika a világ összes katonai kiadásainak mintegy felével ural – a haderő csak a levegőben, a tengereken és az űrben dominál, a szárazföldön korlátozottak a képességei.
A progresszív realista politikának nagy súlyt kellene fektetnie továbbá arra, hogy a kemény (katonai) és a puha (megnyerő) hatalmat az „okos” hatalom egységes stratégiájába integrálják oly módon, ahogy az annak idején lehetővé tette a hidegháború megnyerését. Amerikának a kemény hatalom eszközeivel kell fellépnie a terroristák ellen, a harcban azonban csak akkor győzhet, ha megnyeri a mérsékeltek szívét és értelmét. Ha az USA visszaél a kemény hatalommal, akkor ezzel csak új terroristajelölteket toboroz.
Az Egyesült Államoknak jelenleg nincs megfelelő stratégiája. A puha hatalom megannyi eszközét – nyilvános diplomácia, műsorszórás, csereprogramok, fejlesztési segélyek, katasztrófa-elhárítás – a kormány különböző részlegei között szórták szét. Az adott területeknek és a kemény hatalom elemeinek egy közös stratégiába való integrálásához azonban hiányzik például a közös költségvetés. Az USA mintegy ötszázszor költ többet katonai kiadásokra, mint célzott műsorszórásra és csereprogramokra. Vajon ebben ez a megfelelő arány? Kérdés még, hogy a kormánynak miként kellene viszonyulnia a civil társadalomnak a puha hatalmat erősítő intézményeihez, mint amilyen Hollywood, a Harvard vagy a Bill és Melinda Gates Alapítvány.
A progresszív realista politikának az amerikai alkotmányban lévő ígéreteket – „élet, szabadság és a boldogság keresése” – kellene hordoznia, mégpedig négy pillér szerint: az USA és szövetségeseinek biztonsága, erős belföldi és nemzetközi gazdaság fenntartása, a környezeti katasztrófák elhárítása, a liberális demokrácia és az emberi jogok előmozdítása belföldön és külföldön. Ez azonban nem járhatna az amerikai értékek másra kényszerítésével, hanem inkább ezek vonzóvá tételével. Az USA emellett bölcs lenne, ha a demokrácia fokozatos kiépítését bátorítaná, a realitások és a kulturális különbségek tiszteletben tartásával. Ennek a nagy stratégiának négy fő veszélyre kellene összpontosítania.
Közülük a legnagyobb a terrorizmus és a hasadóanyagok találkozása, majd következik egy ellenséges, hegemón (például ázsiai) blokk esetleges kiemelkedése. A harmadik nagy veszélyt egy gazdasági depresszió jelentené, amelyet kiválthatna például a rossz pénzügyi menedzselés vagy zavar a Perzsa-öböl olajának elérhetőségében. A negyedik, súlyos kockázatot valamilyen ökológiai zavar válthatná ki, mint például egy járvány vagy az éghajlatváltozás.
A felsorolt veszélyeket a progresszív realizmus politikájának a globális közjó szempontjai szerint kell kezelnie. A XIX. században Nagy-Britannia úgy határozta meg a saját nemzeti érdekeit, hogy az magában foglalta a tengerek szabadságát és a nyílt nemzetközi gazdaságot, ami lehetővé tette a puha hatalom érvényesítését. A Nagy-Britannia helyét ma – globális hatalomként – betöltő USA számára ugyanúgy feladat a nyílt nemzetközi gazdaság fenntartása, a tengerek mellett azonban már az internet és a világűr szabadságát is szavatolni kell. Az Egyesült Államoknak emellett közvetítenie kell a nemzetközi vitákban, mielőtt azok eszkalálódnának, és ösztönöznie kell a globális intézmények és szabályok továbbfejlesztését. A technológia fejlődésével csökken Amerika túlsúlya. A progresszív realizmus ezért azt kívánja, hogy a saját nemzeti érdekeit az USA ma mindenki számára előnyös módon határozza meg.
A szerző a Harvard Egyetem professzora
