Brüsszeli reakció

Tény, hogy vannak tisztán nemzetek feletti szervezetek, így éppen Brüsszelben az Európai Bizottság: amely már-már azonosítható lenne az EU-val mint olyannal. De mivel a jogosítványaik igen behatároltak, ezért éppen ők a legkevésbé készek sarkos „európai véleményt” mondani nemzeti történésekről. Valahányszor valaki a bizottságtól akar „EU-s állásfoglalást” hallani ilyen fejleményekről, a kérdező előre biztos lehet abban, hogy a válasz az lesz: a bizottság belpolitikai eseményeket nem értékel.

Persze az unió fontos alappillére az Európai Parlament is, ahol viszont éppen ellenkezőleg: nagyon is véleményeznek! Nem is lehetne másként, hiszen ott meg vérbő politikusok ülnek, akik közvetlenül a tagállamokból érkeztek, s jól látható pártpolitikai, ideológiai szemléletű hátországaik vannak. Valamennyien vallják – a kimondottan euroszkeptikus minicsoportot leszámítva –, hogy igazi EU-értékeket képviselnek (sőt szerintük ők képviselik az igaziakat…), csak éppen egymáshoz képest sok esetben ezt más alapról teszik. Amibe bőven belefér, hogy az egyik pártcsoport adott jelenséget vehemensen támadjon, a másik szenvedélyesen védelmezzen – főként, ha mindegyiknek szövetségese is van az érintettek között. Ez azonban nem „eurozűrzavar” – ahogy az egyik pesti kolléga vélte a napokban a szocialista és néppárti véleményekkel szembesülve –, csupán a nemzeti törvényhozásokból is jól ismert pártcivakodás.

Végül ott van a tagállamok kormányainak, azok vezetőinek a fóruma, az EU-tanács, amelynek a nevében többnyire a mindenkori féléves elnökséget ellátó ország politikusai szólalnak meg. A legtöbb, közvetlenül EU-sként is értelmezhető elszólás még itt születhet. Az elnökségi szerepet fél évig játszó nemzeti politikusok ugyanis néha kiesnek a szerepükből, és politikusi reflexeik hamarabb mondatnak ki velük véleményeket, mintsem hogy amögött valóban valamennyi tagállam ott állna, és ez néha elhatárolódást vált ki más fővárosokban. Tagtársak belpolitikai történéseinél azonban ez ritkábban esik meg, mert mindannyian tudják, hogy legközelebb rájuk kerülhet a sor, hát jobb megtartani a be nem avatkozás elvét.

Az egyetlen jól látható kivétel, amikor valamely belpolitikai történés demokratikus intézményi kereteket veszélyeztető színben tűnik fel. Annak idején egy darabig ilyennek érezték – 2000-ben – a korábban nácibarát kijelentéseket is tett Jörg Haider legitimizálását azzal, hogy pártjának koalíciós szerepet biztosítottak Ausztriában. És hát a finn kormányfő szemében legutóbb már ezt az érzékenységi küszöbszintet ütötte meg a magyarországi tévéostrom és autófelgyújtás is. A tüntetés – akár több százezres is – mindenütt be-becsúszik a demokratikus érdekképviselet eszköztárába. De az atrocitás – irányuljon bár személyek vagy vagyoni tárgyak ellen – már kilép a nyugati „demokratikus jó ízlés” keretei közül, s így ennek láttán a többiek általában „aggodalmuknak adnak hangot”.

Mindenesetre a maga nemében még talán ez állt a legközelebb ahhoz, ami „brüsszeli véleményként” minősíthető, jóllehet történetesen éppen Helsinkiben hangzott el. „Igazi” brüsszeli reakció mindenesetre csakis az lehetne, ha egy történéssorozat olyan ívet vet, hogy azt – például a demokratikus intézmények csorbulása miatt – mégiscsak véleményezi a bizottság, állást foglal róla (plenárisan, többségi szavazással) az Európai Parlament, és megvitatja, közös véleménnyel látja el a tagállami EU-tanács is. Reméljük, sohasem lesz arra szükség, hogy bármely magyar kérdés mindezen grádicson végigmenve formálisan is „brüsszeli reakció” tárgyává váljon.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője