Hazug nép hazug kormánya

Kétségtelen, azzal, hogy a kormányfő beismerte, hogy hazudott, nem kap felmentést a hazudozás alól. Ez nem szép, bár kétségtelenül hasznos dolog volt a részéről ahhoz, hogy ha már egyszer 2004-ben hozzájutott, megtartsa a hatalmat, jóindulattal feltételezve abból a célból, hogy 2006-tól valami változást vigyen bele a tíz éve állóvízként jellemezhető hazai gazdaság- és társadalompolitikába. Vita tárgya lehet, hogy ez a – mint mondtam, csak jóindulatú bizalommal – nemesnek tekinthető cél szentesíti-e a hazudozást mint politikai marketingeszközt, de úgy tűnik, hogy a választók vevők voltak erre a hazudozásra, sőt más hazudozásra is. A kormányéra, hogy dübörög a gazdaság, az ellenzékére, amely a szükséges racionalizáló lépések merev elutasítását reális gazdaság- és társadalompolitikai alternatívának tüntette fel, és saját hazugságukra is, amikor azt hitték, hogy a folyamatos ingyenebéd korlátok nélkül fenntartható, és hogy a jelenlegi állami túlköltekezésből származó adósság anyagi terhei nem pont az ő gyerekeik vállát nyomja majd.

A racionalizálás, a megszorítás, a reform, nevezzük bárminek, nem szolgál mást, mint hogy változtasson azon a tényen, hogy az állam száz forint bevételből százhúszat elkölt. Ezt mint legfontosabb problémát definiálta a kormány (illetve a kormányfő) akkor, amikor a stabilizációs csomagját meghirdette. A húsz forint többletkiadás így vagy úgy, de a választók zsebébe vándorol, ennek a visszavonása különösen nem tetszik azoknak, akik ennek a gondoskodó állam kádári időszakból megmaradt rendszerének eddig inkább haszonélvezői, mint költségviselői voltak. A gondoskodó, adakozó, az állampolgároktól sokat el nem váró politikai rendszer tulajdonképpen az 1956-os forradalom öröksége: a szovjet tankokkal hatalomba került Kádár János felismerte, hogy a magyar ember nem balhézik, ha állami forrásból biztosított jóléttel betömik a száját. Hétvégi telek, olcsó kenyér, ingyeniskola, olyan egészségügy, amely valójában sokba kerül, de költségei az állampolgár számára nem látható (tehát önmagában hazug), mind olyan eszközök, amelyek a társadalmi békét biztosítják. Ettől az ország nem halad előre, sőt a rendszer anyagilag fenntarthatatlan, mint ezt a rendszerváltáshoz vezető effektív pénzügyi csőd bizonyította is, de béke van. Lehet menni a Balcsira vagy a Dunához a telekre pecázni meg fagyizni, az állam meg majd gondoskodik mindenről.

Ebbe a gondolkodásba nehezen illik bele az, hogy dolgozni kellene meg közterheket viselni, ráadásul mindenkinek, nem csak annak az alig több mint egymillió embernek, aki a szja-bevételek kilencven százalékát a költségvetésbe becsengeti. A szociálisan érzékeny kormányfői gondolat a pénzügyi stabilitás megteremtésén túl már nem terjedt ki arra, hogy a közterhek viselését szélesebb körben terítse, de ezzel nem kell foglalkoznia, hiszen ez az egymillió ember nem megy Árpád-sávos lobogók alatt a tévébe törni-zúzni, sőt még a tévét sem nézi éjjel, mert reggel kelnie kell, és mennie kell dolgozni. Kádár János kegyeltjei ezzel szemben most a jussukat követelik vissza, ami akkor is azért járt nekik, mert tőlük félni kellett, így remélik, hogyha félelmet keltenek, akkor az állam ismét állja az életük cechjét.

Másokra mutogatunk, pedig magunk vagyunk a hazugok, amikor azt gondoljuk, nekünk nincs felelősségünk abban, hogy ide jutottunk, illetve nem mi tehetünk arról, hogy tizenhat éve ugyanaz a politikai elit irányítja az országunkat, akik a Kádár-rendszer összeomlása környékén éppen a politikai hatalom kerekasztalánál találták magukat. A sorsunk kovácsai mi magunk vagyunk, és azt kapjuk, amit megérdemlünk.

A szerző a Budapest Alapkezelő Rt. befektetési igazgatója