Most szúrjuk el...

A hétfő estig eltelt száz évben Magyarország csupán kétszer, 1956 októberében (forradalom és népfelkelés) és 1989 nyarán (a vasfüggöny NDK-s turisták előtti megnyitásakor) került a korabeli világsajtó első oldalaira. De még a Magyarországnál négyszer nagyobb, s közismerten sokkal jobb nemzetközi lobbival rendelkező Lengyelország is csupán az 1920. augusztusi lengyel–szovjet-orosz háború idején, a második világháború kitörésekor (1939. szeptember), Karol Wojtyła pápává választásakor (1978. október), a Szolidaritás-mozgalom idején (1980. augusztus és 1981. december 13. után), valamint II. János Pál pápa halálakor (2005. április) volt képes uralni – történelmi léptékkel mérve egy-egy reklámspotnyi időre – a világ tömegtájékoztatási eszközeit. Az említett események – e korabeli szenzációk – mára már mindkét országban szervesen beépültek a társadalom történelmi tudatába, s ami ennél is fontosabb, a világ szélesebb közvéleményének a magyarokról, illetve lengyelekről kialakított képébe is. Vagy fogalmazzunk pontosabban: sztereotípiáiba és előítéleteibe, mert annyira azért nem vagyunk fontosak, hogy a világ akkora fáradságot vegyen, hogy képet alkosson rólunk.

A világnak az egyes országokról, nemzetekről és népcsoportokról kialakított sztereotípiáit ma különösen a (vizuális) tömegmédiában megjelenő, ilyen alkalmi „történelmi reklámspotok” formálják, és sokszor bármennyire is igazságtalannak tűnik, egész évtizedekre meghatározhatják, mit gondolnak rólunk a tőlünk távol lévők. A világnak például Ruandáról még ötven év múlva is az 1994-es hutu–tuszi polgárháború jut majd eszébe, a maga nyolcszázezer-egymillió áldozatával, s ennek következtében Kigalinak valószínűleg még egy lengőteke-világbajnokság megrendezésére is egészen minimális lesz az esélye az elkövetkezendő évtizedekben.

Ebből a szempontból alighanem ma még felmérhetetlen annak a káros hatása, hogy hétfő este a világ legnagyobb hírtelevízióinak „breaking news”-ává vált a Magyar Televízió épületének (nota bene: egy magyar közintézménynek) néhány száz vandál általi megtámadása, az előtte álló gépkocsik felgyújtása, majd az épület kifosztása. Kedden a világ láthatta a Parlament előtti szélsőjobboldali Hyde-parkot, majd az esti randalírozást a Magyar Rádiónál, a Köztársaság téren és a Rákóczi úton… Jó, ha valamennyien megbarátkozunk azzal, hogy a világ közvéleménye számára jó ideig ez a kép ugrik majd be Magyarország kapcsán, s ezek alapján ítélnek meg bennünket, ezek leszünk mi, magyarok. Függetlenül attól, hogy mi, az otthon maradottak, jobboldaliak vagy baloldaliak, emeszpések vagy fideszesek, liberálisok vagy demokrata fórumosok mit gondolunk magunkról.

Csak remélni merem, hogy a magyar politikai elit tagjai is – akiktől ne vitassuk el, hogy saját politikai logikájuk alapján talán még jót is akarnak nekünk valamennyien – pontosan tisztában vannak azzal a kockázattal, amelyet az ezekben a napokban rólunk készített „történelmi spot”-ok hosszú távon jelentenek Magyarországnak. Tisztában vannak azzal, ami vitáikban és konfliktusaikban helyi értékű és provinciális, s jól el tudják különíteni attól, ami nemzetközi értelemben – például Magyarország megítélése vagy az ide befektetni szándékozók szempontjából – vagy hosszabb távon fontosnak számít. Tisztában vannak azzal: együttesen felelősek azért, hogy napjainkban a magyar vandálok és a szélsőjobb Hyde-park Parlament előtti reprezentánsai foglalják el a Magyarországról szóló nemzetközi médiafelületet.

Ha mindezzel tisztában vannak (s miért ne lennének, hiszen eleddig valamennyi kormány több százmillió forintot költött el a magyar országimázs külföldön történő javítására), akkor azt is pontosan tudják, hogy nemzetközi megítélésünket itt és most – a fent említettekkel karöltve – leginkább ők maguk szúrják el.

A szerző biztonságpolitikai szakértő