Németország politikai stagnálásának alapvető okai
A német szavazók azonban nem értékelték Merkel őszinteségét. Amikor az egykulcsos jövedelemadó mellett kiálló Paul Kirchhof jogászprofesszort pénzügyminiszter-jelöltté nyilvánította, akkor a sétamenetnek ígérkező választás egyszerre rémálommá változott. Csaknem maradéktalanul elveszítette az előnyét, a minimális többség pedig elégtelen volt ahhoz, hogy az általa előnyben részesített szabad demokratákkal együtt alakíthasson kormányt. Ehelyett Schröder szociáldemokratáival kényszerült koalícióra, jóllehet a volt kormányfő nélkül.
Merkel hamarosan lezárja kormányzásának első évét, amely a nemzetközi kapcsolatokban eredményes volt. Kivívta az EU-partnerek tiszteletét, és megmentette az USA-hoz fűződő – korábban sérült – kapcsolatokat. Ezzel szemben csalódást okozott mindazoknak, akik azt remélték, hogy továbbviszi – sőt kiterjeszti – Schröder belföldi gazdasági reformprogramját. Pártjának programja a kollektív szerződések felbontásáról, a munkahelyvédelem lazításáról, főleg pedig a jóléti rendszerben lévő ösztönző elemek teljes felülvizsgálatáról szólt, ezekről a kérdésekről azonban a kormánya többnyire mélyen hallgat. A bértámogatás irányába tett óvatos lépései inkább amolyan díszletnek számítanak, így nem lehet azokat komolyan venni.
Merkel így rácáfolt azokra a reményekre, hogy az általa vezetett kereszténydemokrata–szociáldemokrata nagykoalíció végrehajtja a meghirdetett fontos és kemény reformokat, amelyekre Németországnak oly sürgősen szüksége lenne. Bár az egészségügy és a vállalati adóztatás reformját a kormányban napirendre tűzte, az eddig tett lépések nem utalnak látványos áttörésre.
A gazdaságpolitika alakításának ilyetén stagnálását keményen bírálta a média és a Wirtschaftsrat (Gazdasági Tanács), a CDU-hoz közel álló vállalkozói szövetség. Maga az államfő, az eredetileg kereszténydemokrata Horst Köhler is ismételten figyelmeztette a kormányt, hogy a fenntartható növekedés feltételeinek a megteremtéséhez előbbre kell lépni a gazdasági reformok terén.
Adódik tehát a kérdés, hogy vajon Merkel miért nem mer többet tenni. Miért nem ragaszkodik a választási kampánya idején tett bejelentéseihez? A felszínes válasz erre az, hogy a koalíciós partnere, a szociáldemokrata párt nem akar továbbmenni. Ha pedig ez a válasz, akkor ott az újabb kérdés, hogy maga az SPD miért nem akarja továbbvinni Schröder reformkurzusát.
Ezek azok a kérdések, amelyek elvezetnek a német politikai stagnálás valódi okához: az országban egyszerűen nincs szavazói többség a liberális reformok végrehajtásához, mert rövid távon az ilyen reformoknak túl sok vesztese lenne. A kiterjedt német jóléti rendszerben az ország GDP-jének 31 százalékát osztják szét a kormányzati szférában működtetett programok keretében. A szavazásra jogosult felnőtt lakosság nem kevesebb mint 41 százaléka elsődlegesen a kormány által kezelt újraelosztásból kapja a nyugdíját, az ösztöndíját, a rokkantsági, a munkanélküli- és a szociális segélyét. (Kelet-Németországban az arány 47 százalékos szinten áll.)
A szavazásra jogosultak között az újraelosztás kedvezményezettjei egyértelműen többségben vannak. A jövedelmi skála legfelső 10 százalékában lévők az összes jövedelemadó több mint 50 százalékát fizetik, a legfelső 20 százalék pedig 80 százalékot. A jövedelemmel rendelkezők 40 százaléka semmilyen jövedelemadót sem fizet. Így nem csoda, ha a lakosság óriási többsége – beleértve a CDU-szavazók jelentős hányadát – a piacorientált rendszerrel szemben előnyben részesíti a jóléti állam megerősítését.
Ezekről a preferenciákról az SPD kemény leckék árán szerzett tudomást, amikor Schröder mégoly óvatos liberális reformjai a párton belüli lázadáshoz vezettek. Ezek eredményeként a pártelnök elődje – és rövid ideig pénzügyminiszter –, Oskar Lafontaine kilépett az SPD-ből és új pártot alapított. Lafontaine ma kihasználja az újraelosztás kedvezményezettjeinek preferenciáit, ezzel pedig szilárdan megvetette a lábát a német politikai spektrum bal szélén, ott kínálva az örökké tartó – és korlátlan erőforrással rendelkező – jóléti állam álmát.
Miután Lafontaine megalapította a „Bal” nevű pártját, és ez összeolvadt a keletnémet exkommunistákkal, létrejött egy szilárd választói bázis, amely megváltoztatta az országban a politikai egyensúlyt. Az SPD emiatt Schröder szerény reformjainak a folytatását sem engedheti meg magának.
Sok kereszténydemokrata talán új választásokról ábrándozik, s a szabad demokratákkal – vagy akár a Zöldekkel – létrehozandó új koalícióról, amelyek nyomán végre lehetne hajtani a jóléti és a munkaerő-piaci reformokat. A valóság azonban az, hogy a CDU vezetése is a szocialista magatartásformák szerint orientálja át a pártot, mert így tud a lehető legnagyobb támogatottságra szert tenni, ezzel pedig elkerülhetetlenül elodázza a szükséges reformokat. Eme politikai machinációk közepette pedig Németország fokozatosan elveszíti a jövőjét.
A szerző a müncheni Ifo Gazdaságkutató Intézet igazgatója
