Politikai megoldást kell találni, de milyet?
A kilátások latolgatása előtt nézzük meg, hogy miként alakult ki a válság. A gondok eredetéhez általános egyetértés szerint vissza kell nyúlni a 2002-es parlamenti választáshoz. Abban azonban szóródnak a vélemények, hogy akkor mi és miért történt. A választást a politikai erők rendkívüli tétként élték meg. A Fidesz vezette kormányoldal úgy prognosztizálta, hogy jó kormányzati teljesítményével egy újabb ciklusra felhatalmazást kap, és így a közéleti-gazdasági-médiabeli pozíciónak a megerősítésével végre nemcsak a politikai felhőrétegekben, hanem a köznapi struktúrákban is utoléri a volt állampártot, annak masszívan kiépített állásait. A túloldal pedig az orbáni kormányzásban veszélyt látott a demokráciára nézve (noha a demokrácia védelmében kifejtett elkeseredett küzdelme mögött a pénz és a befolyás megtartásának a szándékát is látni vélem).
Végül olyan kampánnyal szerzett többséget Medgyessy és csapata, amelyben a félelemkeltés és a szociális ígérgetés minden korábbinál erőteljesebb volt. A 2002-es váratlan – de kisarányú – győzelmet követő költekezés alapvetően nem beruházásokra, hanem folyó (főként bérjellegű) kiadásokra irányult, amelyeket nehéz visszavenni – nem is sikerült mind a mai napig. Így került rá a fenntarthatatlan költségvetési pályára az ország éppen akkor, amikor az uniós tagság miatt a leginkább szükségünk lett volna jó starthelyzetre, az élenjárókat megillető nemzetközi érdekérvényesítő képességre, tőkevonzásra.
A 2006-os kampányban a Fidesz a csalódottakhoz fordult, a kormányoldal pedig az aggasztó jelen helyett az ígéretes jövőről szólt: ehhez fejlesztési elkötelezettségeket is vállalt, miközben a jóléti kiadásokhoz nem mert hozzányúlni. Innen ered a békeidőben példátlan mértékű idei költségvetési hiány.
A kormánypártok kampánya hazug volt. Lehet azonnal mellétenni, hogy az ellenzéké is, ám mivel nem az ellenzék nyert, ezért a mostani kormányzati krízis közepette a kormányoldal ezzel nem érvelhet hitelesen. Azt is mondhatják legyintgetve: amióta ismét demokráciában élünk, azóta minden párt mást ígért a választások előtt, mint amit csinált. És hivatkozhatnak arra, hogy más országokban is nagyokat mondanak a politikusok.
Ezeket az érveket előszeretettel használja a miniszterelnök és a szocialisták frakcióvezetője, ám itt gondok vannak. Az egyik mértékbeli: bár a tudható igazságtól való eltérést nehéz megmérni, de – ha másban nem is – abban egyetérthetünk Gyurcsánnyal: ilyen mértékű tudatos hazudozást és trükközést tényleg nem pipáltunk. A másik: társadalmunk egy jelentős része most sem elsősorban etikai alapon háborodott fel, hanem mert a négy év semmittevését helyrehozni szándékozó kúra fáj. Teljes igazmondás mellett is fájna a kormányzati megszorítás, de nagyobb legitimáció esetén kisebb ellenállás lépne fel.
Félretéve (de nem elfelejtve) az ügy etikai vonatkozásait: a mai krízis attól is krízis, hogy egy szükséges kiigazítás megvalósíthatósága veszélybe került a politikai osztály maradék tekintélyével együtt.
Ami pedig a külfölddel való példálózást illeti: a túlígérés, elhallgatás, hamis állítások sulykolása persze máshol is előfordul, de nem következmények nélkül. A brit politika mostani alakulása e téren is tanulságos: Blairnek mennie kell, holott egyébként nem sikertelen a kormányzása, nem elégedetlen a nagyközönség az anyagi állapotokkal.
És nálunk? Kell-e mennie, és kinek? Uniós tagságunk e vonatkozásban sem ad iránymutatást a teendőkről: az Európai Parlament legnagyobb (kereszténydemokrata-konzervatív) frakciója lemondásra szólította fel a kormányt (ez, felteszem, igen ritkán előforduló esemény), míg a szocialista frakció szerint Gyurcsány az egyetlen, aki megoldhatja a helyzetet. Valóban? A pénzpiaci első reakciók érthetően a kormány és a kormányfő maradását pártolják: az ismeretlen rosszat nehezebben árazzák be, mint az ismertet.
De a kétely mindenkiben ott bujkál. Képes a kiadáscsökkentéses, szolidaritási adós és elvárt adós, gázáremeléses, ezreket az utcára tevő kiigazítási programot végigvinni ez a miniszterelnök? Az Ecofin-tanácsban képes lesz a – valljuk be – nem tökéletes konvergenciaprogramunkat hatásosan megvédeni „Jani”, aki száz trükköt vetett be? A további uniós tárgyalásokon – és bizony hatalmas pénzekről lesz szó a felzárkóztatási alapok kapcsán – méltóan képviselhetik-e hazánkat azok, akik a száz költségvetési trükköt kiötlötték, ilyen miniszterelnöki beismerés után?
Hogy az uniós érdekképviseletünk nehezebb lesz, az biztos. Mások sem az erkölcs bajnokai, de a hazugság szónak tőlünk nyugatabbra mégis más a jelentése, jelentősége. A stílus is számít: Nixonnak nemcsak az ellenzéki pártházba való betörés miatt kellett mennie, hanem a nyilvánosságra került hangszalagok nyelvezete miatt is.
A magyar közélet más, a normáink is eltérőek. De lehetetlennek látszik egy fájdalmas kiigazító kurzus végigvitele változatlan személyi összetétellel. Ezt nyilván érzik a nagyobb kormánypárt döntéshozói is. Igazából az ő kezükben van a megoldás; az ellenzék nem képes meg-, illetve feloldani a krízist. A kényelmetlen, de egyszer már bevált megoldás: egy új kormányfő előszedése. A másik precedens nélküli: az ellenzék javaslatát elfogadva szakértői kormány alakítása, amíg egy előre hozott választással le nem zárható a zavaros szakasz. A harmadik, amit az európai szocialista pártok hiányosan tájékozott elnöke javasol: ne vegyen tudomást a lemondását követelő hangokról a kormányfő – nos, ez az, ami nem megy.
A szerző egyetemi tanár
