A korrupció elleni harc korrumpálódása

James Wolfensohn korábbi Világbank-elnök és személyem munkásságában hajdan azt méltatták, hogy a korrupciót mint problémát egyáltalán napirendre tűztük, szemben azokkal, akik számára a dolog inkább az intézmény hatáskörén kívül álló politikai, mintsem gazdasági ügy volt. Kutatások alapján mutattunk rá, hogy a korrupció és a gazdasági növekedés között szoros kapcsolat van. A Világbanknak ma legalább négy dolgot kellene szem előtt tartania a jelenség elleni harc során.

Először is ügyelni kellene arra, hogy a korrupciónak számos formája van, így több fronton kell küzdeni ellene. Nem lehet például a gyenge országokban kis öszszegek elsíbolásával szemben fellépni, miközben észrevétlen marad például Borisz Jelcin Oroszországában a hatalmas közvagyonok elcsalása. Egyes államokban a jelenség kampány-hozzájárulások formáját ölti, s ezt a politikusok gazdasági előnyökkel honorálják. Miközben a kis tételek elsikkasztását el kell ítélni, magának a politikai folyamatnak a korrumpálása ennél mérhetetlenül nagyobb károkat okoz. Ha pedig a kampány-hozzájárulás és a lobbizás nyomán közüzemek kerülnek megfelelő szabályozás nélkül magánkézbe, az kenőpénzek nélkül is súlyosan hátráltathatja a fejlődést. Az elmondottak szerint a korrupció elleni harc nem lehet egysíkú, hanem komplexnek és sokoldalúnak kell lennie.

Másodikként ki kell emelni az intézményi keretek és az eljárások szerepét. A Világbank beszerzési előírásai például világszerte csodált modellnek számítanak, ezért vannak jelentős tartalékokat felhalmozott – hitelekre alig ráutalt – országok, amelyek mégis innen kérnek pénzt, mert arra számítanak, hogy a nagy összegű fejlesztési terveiket így korrupció nélkül tudják végrehajtani. Teszik ezt annak ellenére, hogy így nagyobb kamatokat kell fizetniük, mint amit a tartalékaikban őrzött amerikai állampapírok hoznak. Nekik szólna az üzenet, hogy a korrupció elleni hatásos fellépéshez más is kell, mint a tiszta közbeszerzés, mert szükség lehet például egyes adótisztviselők kivételes hatalmának a megnyirbálására.

Harmadikként meg kell erősíteni a Világbanknak a szegénység visszaszorításában játszott szerepét. Ez azt jelenti, hogy egy korrupcióval erősen fertőzött szegény ország esetében az intézménynek arra kell ügyelnie, hogy az általa folyósított pénzt ne szennyezzék be, és azzal olyan projekteket és lakossági csoportokat finanszírozzanak, amelyeknek erre a legnagyobb szükségük van. Ez a követelmény egyes esetekben szükségessé teheti, hogy a Világbank nem kormányzati szervezetek bevonásával nyújtson segítséget.

Negyedszer rá kell mutatni, hogy a Nyugat sokat segíthet a korrupció visszaszorításában, annak ellenére, hogy a feladat elsődlegesen magukra a fejlődő államokra hárul. Az a minimum, hogy a nyugati kormányok és nagyvállalatok ne váljanak cinkossá, ha ilyen jelenséggel találkoznak. Az elfogadott kenőpénz minden dollárja mögött ott van valaki, aki azt adja, ez pedig többnyire egy cég a fejlett államokból, vagy egy a nevében eljáró személy.

A „természeti kincsek átka” formában megfogalmazott jelenség a korrupció egyik alappéldáját adja, amikor a természeti erőforrásokhoz kedvező árakon akarnak hozzáférni vállalatok. A jelenségre az Egyesült Államok már Jimmy Carter elnöksége idején azzal a törvénnyel válaszolt, amely büntetendő cselekménynek minősítette, ha amerikai vállalatok a világon bárhol korrupcióhoz folyamodnak. A kenőpénzek visszaszorítását célzó OECD-kezdeményezés egy további, helyes irányba tett lépésnek tekintendő.

Külön kell szólni a banktitkokról, amelyek azzal segítik a korrupt diktátorokat, hogy biztos menedéket nyújtanak a pénzüknek. Az ilyen titkok megszüntetését célzó OECD-kezdeményezést az USA kormánya 2001 augusztusában vétózta meg. Azóta a washingtoni kormány csak a terrorizmus finanszírozása tekintetében változtatott az álláspontján, a korrupt tisztviselők pénzeit illetően azonban nem. A Világbank határozott kiállása ebben a tekintetben is sokat jelentene.

Akik ma a Világbanknak az ügyben képviselt álláspontját bírálják, azok ezt nem a káros jelenség védelmében teszik, hanem egyre inkább a korrupció elleni harc korrumpálódását teszik szóvá. Sokan attól tartanak, hogy a korrupció elleni szólamok fedezékül szolgálnak az USA számára arra, hogy a neki nem tetsző államok segélyezését meghiúsítsa.

A legkeményebb bírálat azonban azoktól érkezik, akik attól tartanak, hogy a Világbank esetleg eltávolodik az eredeti mandátumától. A banknak természetesen ügyelnie kell arra, hogy mindent megtegyen az általa folyósított pénz helyes elköltéséért, és ennek megfelelően egyszerre lépjen fel a korrupció és a hozzá nem értés ellen. Pénzzel azonban ezt a problémát nem lehet megoldani. A korrupció elleni egysíkú küzdelem önmagában nem hoz fejlődést. Épp ellenkezőleg, csak ürügyül szolgálhat, hogy eltereljék a figyelmet azoktól a nem kevésbé fontos ügyektől, amelyekkel az érintett országok ki akarják rántani magukat a szegénységből.

A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem közgazdaságtanprofesszora